Családi kirándulás végén hazaindulásra várunk, de képtelen vagyok kivárni, amíg mindenki elkészül. Levegőre van szükségem és kimegyek az országút szélére. Szép idő van, sütkérezem. Hirtelen megáll mellettem egy kisbusz, bár nem intettem neki és felvesznek. Gondolkodás nélkül felszállok, azt sem nézem, hogy kik ülnek benne és hová mennek.
Már jó ideje megyünk azon a sztrádán, amelyen a családdal is menni szoktunk hazafelé, arra gondolok, hogy hamarosan kiszállok, és bevárom a többieket, majd felvesznek valahol. A kisbusz azonban lekanyarodik egy kisebb útra. Közben felfedezem, hogy összesen hárman vagyunk, a sofőr, egy idősebb hölgy és én. Egy településre érünk, ahol minden utca zsákutcának tűnik első látásra, de a kisbusz végül mindenhonnan tovább tud kanyarodni. Az ég addigra már teljesen beborul.
A kisbusz megáll, a sofőr felszólít, hogy szálljak ki, és már indulnak is tovább. Meg akarom tőle kérdezni, hogy miként jutok vissza a sztrádához, de nem válaszol. Elindulok toronyiránt, egyre sötétebb az ég. Egy szélesebb úthoz érkezem, amely előtt vasúti átjáró van. Utcatáblákat keresek, de egyiket sem tudom elolvasni. Kérdezgetem a járókelőket, hogy egyáltalán milyen városban vagyok, de elmennek szó nélkül mellettem. Végre valaki mond egy városnevet, S. betűvel kezdődik, soha nem is hallottam róla.
Ekkor döbbenek rá, hogy a családom nem tudja, hová lettem, nézem a telefonomat, úgy tűnik, mintha senki sem hívott volna. Csak nem történt velük valami baj? Gyorsan hívom Életem Párját, aki sírva szól bele, hogy már milliószor próbált engem hívni, de teljesen süket a telefonom, mintha elnyelt volna a föld. Igyekszem megnyugtatni, hogy csak néhány óra telt el, véletlenül felszálltam egy buszra és most S. városban vagyok. „Tudod, hogy már éjfél is elmúlt?” – zokogja Asszonyom, aki szintén soha nem hallott erről a városról. Körülnézek és teljes sötétben vagyok, még egy utcai lámpa sem világít.
Felriadok, Életem békésen alszik mellettem. Kiosonok a hálószobánkból, hogy leírjam ezt a szörnyűséget. Hallom, hogy egy pillanatra visszafojtja lélegzetét, ahogy ilyenkor szokta. Hogy is veszíthetnénk el egymást, akár csak egy napra is?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
