GNL911

A magyarországi forradalom érdeklődés hiányában ezúttal is elmaradt. Alighanem jövőre már be sem harangozzák.

Egy kínai játékgyártó cég náci katonát mintázott egy világbajnok német futballistáról, mondván, megfelel az ő arcéle. Ráadásul teljes nevének monogramja SS. Ez másnak is eszébe jutott már a kiváló spielerről, e gondolatból mégsem született üzlet. Úgy hírlik, S. nem díjazta az ötletet, éppen ezért még nagyobb biznisz lesz belőle.

Hófehér autók vezetnek fel egy hófehér dunai hídon egy hófehér teherautókból álló konvojt. A teherautókon csupa hófehérbe öltözött ismerős, kedves szomszéd, jó barát áll, egymásba kapaszkodva, semmibe révedő tekintettel. A teherautók után újabb hófehér autók zárják a menetoszlopot. Senki nem tudja, hová tart.

A Nemzeti Lovas Színház „limitált” előadást hirdet. Ha már Nemzeti, akkor akár azt is írhatná, hogy „korlátozott”. Igaz, akkor sem derülne ki a hirdetésből, hogy mit „korlátoznak”, vagy „korlátolnak”.

Rezsink lassan mínuszba megy. Rossz érzésünket azonban kárpótolják a gyümölcsárak égbemenetelével.

Láttam egy filmet Angel Sanz-ról, aki a vészkorszak idején zsidók százait mentette meg a budapesti spanyol követség ügyvivőjeként. Azt sejtjük, milyen érzés lehetett az utolsó pillanatban megmenekülni a deportálástól. Azt is sejtjük, hogy milyen érzés lehetett bezárva lenni a halálvonatokba, a túlélők elmondása alapján. De vajon milyen érzés lehetett látni a megmentetteknek a bevagonírottakat és viszont, és mindkettőjüket látni a megmentőnek, aki csak ennyit tehetett értük?

Autóbuszon utazunk nyaralni. Egy út menti szabadtéri moziba csábítanak be minket, ahol egy szerelmi gyilkosságról szóló filmet vetítenek, Pink Floyd-zenével. A film azonban annyira brutális – a nő feldarabolását is premier plánba mutatja – hogy inkább nem várjuk meg buszos útitársainkat, hanem gyalog indulunk tovább Életemmel. Meg is érkezünk hamarosan egy meseszép tengeröbölbe. Annyira elbűvöl minket, hogy csak leszórjuk a parton ruháinkat és belevetjük magunkat a hullámokba. A nyílt tengert azonban eltorlaszolja előttünk egy szikla, de a barlangjába be lehet úszni. A barlangban egy 20. század eleji stílusban berendezett lakást találunk, kedves, polgári családdal, akik mindenáron marasztalnának bennünket száraz ruhával, meleg itallal-étellel. Jól esik a gondoskodás, de alig várjuk, hogy egy pillanatra magunkra hagyjanak minket, azonnal megkeressük a barlang másik kijáratát, hogy úszhassunk tovább.

Nagy nyilvánosság előtt felpofozom, majd összerugdosom a fasiszták vezetőjét, aki kegyelemért könyörög. Életemben először érzem magam igazán bátornak, és nem félek a bosszútól sem, olyan rettegést látok áldozatom szemében.

Kisfiammal közös munkahelyre megyünk, ahol csak azután közlik velünk, hogy beálltunk, hogy itt a kötetlen munkaidő annyit jelent: szünet, váltás nélkül dolgozunk, amíg össze nem esünk. Úgy teszek, mintha belemennénk ebbe, de aztán titokban lázadást szítunk a munkaadó ellen.

Sziráky Lucy gyógyszertáros lett, osztja nézeteimet a tiszta alkohol és a pálinka árfekvése közti különbségekről, és kiakad azon, hogy kilenc számlát küldtek el nekik, mindegyiken egy tétellel. „Ez a papírtakarékosság?” – sikoltja a jól ismert erőszakos hangsúllyal.

„Egy magyar ember évente egy könyvet olvas el. Szégyen” – mondja egy idősebb úr mögöttem a pénztár előtti sorban. Vannak odafent, akik erre elégedetten dörzsölik a kezüket: közel a cél…

„Beleestem egy kivilágítatlan építési gödörbe. A Gyurcsány-kormány által bevezetett vizitdíj idején a mentő este 8-tól éjfélig rohangált velem kórházról kórházra. Végül befogadtak, és megállapították, hogy a fejemre estem, de színjózan vagyok” – hadarja egy fekete cserépkalapos nő betegsége történetét a Combinón.

Négy női szempár. Az első, sötétbarna, keletiesen ívelt szemöldök alatt egy piros bőrkötéses verseskötetbe mélyed a buszon. A második, acélkék, márványarcon, szemérmesen keresi tekintetemet és én nem tudom, hogy álljam-e, vagy elkapjam-e a szemem, hogy ne adjak „támadási felületet.” A harmadik, élénk világoskék bohócarcon, egykor ugyanolyan homályos volt, mint az enyém. Most mindketten letisztultan nézünk egymásra. A negyediktől hátrahőkölök, pedig nem is látom igazán – rémisztőre festette ki, Halloween-bulira készül, gitárral a hátán és megmosolyogja riadalmamat.

Élménylövészetet, alvásvizsgálatot és KRESZ-tanfolyamot hirdetnek egy csomagban. Tessék mondani, lehet a sorrenden változtatni?

Nincs fűtés a szomszédos szupermarketben, mozgássérült sorsjegyárus barátnőm nagykabátban ücsörög. „Valahol ki kell spórolni azt, amit elloptak” – mondja.

Rasta-hajú, legfeljebb negyvenesnek látszó fiatalember árulja a Fedél Nélkült a Combinón. Ismerős az arca, a hangja is. Már-már megszólítom, hogy nem találkoztunk-e már valahol. Az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ha tényleg ismerjük egymást, mit mondhatnék neki?

„Át tudna még vizelni a kerítés felett?” – tette fel a kérdést urológusom. „Még sosem próbáltam, talán ideje lenne” – feleltem. Másnap az ellenőrző vérvételen a nővérke sikeresen átszúrta a vénámat.

Sosem érdekelt másnak a nemi identitása, de azért vannak esetek, amelyek irritálnak. Például az egyik közeli wellness egyik recepciósfiúja, aki még nőnek is túl feminin lenne. Node meg is kaptam a minap a választ látens előítéleteimre: a szomszédos drogériába készültem és Párom megkért, hogy vegyek neki fekete harisnyát. Bementem és mivel nem tudtam, merre keressem, megkérdeztem egy eladóhölgyet. Megmutatta, de az útbaigazítást megelőző tekintete maga volt a homofóbia…

Budapesten városi futóversenyt rendeznek szmogriadó idején. Hadd hulljon a férgese…

Kékasszonnyal könyvvásárba indulunk egy régi negyedbe. Több bőröndöt viszünk magunkkal, és egy hatalmas antikvárium polcain vadászunk kedvünkre. Amikor már mindegyik bőrönd megtelik, Kékasszony megkér, hogy vigyázzak egy kicsit a zsákmányunkra, hamarosan visszajön. De hiába várok rá, nem jön. Felkapom a bőröndöket, elindulok abba az irányba, amerre elment. Úgy tűnik, hogy a bőröndöknek semmi súlya sincsen, mintha üresek lennének.

Kopott színpadon játszik egy zenekar felismerhetetlen istrumentális darabokat. Egy férfi a nézőtér első sorában felrakja lábait a színpadra és felüvölt: „Scuse me, while I kiss the sky”. Hirtelen szemem előtt egyre mélyülő örvényben arcok kezdenek szélsebesen forogni. Kinyitom a szemem, újra lehunyom, és a forgás folytatódik. Remélem, nem előrehozott utolsó perceimet éltem meg.