GNL911

Ha a 80-as évek derekán egy újságíró azt próbálta megtudakolni egy Derek William Dick néven anyakönyvezett énekestől, hogy miért utánozza Peter Gabrielt, együttese pedig miért emlékeztet a Genesisre, nagy bátorságról tett tanúságot, mert a két méter körüli, 100 kiló feletti illetőn esetleg erőt vehetett a harctéri idegesség. Annál is inkább, mert az összes olyan nagyokos firkász ezt próbálta megtudni Fish-től, aki csupán felszínesen hallgatott zenét és aki egy előadót is csak akkor tudott valahová tenni, ha valakihez hasonlította.

Pedig a Marillion, bár kétségtelenül nem volt minden gyökér nélküli, mégis új színfolt volt az évtized „leegyszerűsödött” zenéjében.

A skót Fish, aki saját állítása szerint azért kapta ezt a nevet, mert imádott órákat eltölteni a fürdőkádban, miközben vastag könyveket olvasott ki, elég kacskaringós úton jutott el a rock-hoz. Történelmet és irodalmat tanult, különösen rajongott a középkorért, de ebben a szakmában nem tudott elhelyezkedni, ezért a legkülönbözőbb munkákat vállalta: volt kertész, dolgozott erdőgazdaságban, de ez utóbbiból kirúgták, mert munkaadója szerint állandóan álmodozott. Közben, hogy a régi korok csepűrágói iránti tiszteletét is lerója, kocsmákban kezdett fellépni „egyszemélyes színházával”. Verseket, dalokat, kis történeteket adott elő. Így került kapcsolatba későbbi zenésztársaival, akikkel a szintén archaikus hangzású Marillion nevet választották. És ha már „régiség”, legyen az: akkor kezdték elővenni a progresszív rock már „avittnak” tartott hangszereit a Hammond orgonától a szépen kongó-dörömbölő, ember vezérelte dobokig, amikor már a nagy elődök – pl. éppen a Genesis, vagy a Yes – is kezdtek az elektronika felé fordulni. Megtalálták hozzá a megfelelő emblémát is: egy Harlekin-jelmezes bohócot, aki természetesen Fish alteregója volt. Készített is magának is ilyen fellépő ruhát, sőt, még arcát is festette nem egy alkalommal...

A banda 1981-ben a semmiből bukkant fel. Tagjai: Mark Kelly billentyűs, Steve Rothery gitáros, Pete Trewasas basszusgitáros és Mick Pointer dobos nem rendelkeztek számottevő előélettel, ellenben mesterei voltak hangszereiknek és remekül kiegészítették Fish költészetét, amely egy belső kínok által marcangolt, ám szinte kóros exhibicionizmusban szenvedő emberből áradt. Az EMI lecsapott rájuk és 1983-ban már meg is jelenhetett első albumuk, rajta hat kitűnően hangszerelt, kidolgozott, mégis friss hangzású darabbal.

„Ím itt vagyok ismét a megtört szívek színpadán/ismét egy tudás egy napló-bejegyzés/önmagam tolla vagyok egy érzelmi öngyilkosságban” - mutatkozik be halkan, majd egyre hangosabban és agresszívebben Fish a címadó Script For A Jester's Tear. Az első néhány percnél még hajlamosak vagyunk hinni a kritikáknak, de hamar túlléphetünk: Fish hangja egyrészt lényegesebben agresszívebb, másrészt viszont tisztábban csengő, mint Gabrielé, és szaggatott előadói stílusából hiányzik az a jellegzetes fojtottság, ami Petert jellemzi; Kelly-nek nincsenek „barokkos” allűrjei, mint Tony Banksnek, ellenben szintetizátorai ismerik az emberi sikolyok minden árnyalatát; Mike Rutherford sosem dübörgött úgy, mint Trewavas, Rothery pedig egyértelműen rock-gitáros, akit hagynak is rendesen szóhoz jutni.

Önvád, üvöltve dadogás jellemzi a He Knows You Know-t, amelyben a kábítószeresek halálösvényei elevenednek meg, és a szorongás nem hagy alá a The Web-ben sem. „Én vagyok a bérház küklopsza, az ok nélküli lélek/lefröcsköl egy összetört pohár bora értelmetlen időtől sárgult szavak...”. Fish nagyszerű színész: hangja vergődik a képzeletbeli fogságban, de végül ki-kitör belőle. A Garden Party egyfajta fordított végítélet (Ki meri szóba hozni a Genesis Supper,s Ready-jét?), amelyben „az adósok fizetnek, a törtetők ranglétráikat sikálják, az utcagyerekek apjukra lelnek”. A Chelsea Monday álharmóniájával a nagyvilági élet gúnyrajza, míg a Forgotten Sons a maga kiáltvány-szerűségével, hangmontázsaival, átkozódó ugatásaival, és záró, kétségbeesett himnuszával a háború borzalmai és a háborúba küldők lélektelensége ellen emel szót. Szépelgés, andalodás kizárva. Meg lehet kövezni, el lehet kergetni a bohócot, attól még igazat mondott.

A Marillion néhány évig valóságul száguldott: egy évvel később a Fugazi című albumukkal már a nagyok közé sorolták őket, és még 1984-ben kijöttek egy kemény koncertlemezzel, a Real To Reellel, majd 1985-ben az összefüggő, emlékképek mozaikjaiból Misplaced Childhood koronázta meg rövid fénykorukat, egy szép klippel, a Kayleigh-jal együtt. A hirtelen jött túlpörgés azonban megbosszulta magát: az 1987-es Clutching At Straws már a zenekar alkotói válságáról tanúskodik, amelyet Fish söralátétekre írt szövegtöredékei tartanak össze. Még volt egy közös koncertalbumuk, és az énekes kiszállt. A rock-élet túlnőtt rajta. Kár.

És ha már a Genesis-párhuzamot annyit emlegettük: a Genesisnek és külön utakra ment tagjaiknak nem vált hátrányára a szakítás – ezzel szemben mind a Marillion, mind Fish megsínylette azt. Kelly-ék folytatták Steve Hogarth énekessel, akiből azonban hiányzott Fish karizmája, a kompromisszumokra képtelen volt frontember pedig azóta egyedül dolgozik. Többnyire klubokban lép fel, ez az ő igazi közönsége, ők kezelik ritka értékként lemezeit. Néha filmekben, tv-játékokban is szerepel, ha nem is békélt meg démonaival, legalább nyugodtan néz tükörbe reggelente. De azért ne kérdezzük meg tőle, hogy miért is kellett megtörnie pályájának a Marillionnál....