GNL911

Szombati piac, hatalmas tömeg. Az egyik népszerű zöldségesnél, ahová egy angol zellerért állok be a sorba, az előttem lévők 4-5 kilószámra veszik a krumplit, az almát, a zöldséget. Mintha háborúra készülnének. Azért egyszer én is sorra kerülök.

A piacról kijövet két kis standot látok, aláírás-gyűjtést rendeznek az óbudai Szent Margit kórház felújításának támogatására. Mit tagadjuk, ráférne. Ha nem is nagy tömegben, de jönnek egymás után az aláírók. Amikor közelebb érek, akkor látom meg a stand alsó részén a jól ismert narancssárga emblémát. Az asztalokon kiterített ívek, rajta az aláírók, teljes névvel, címmel, személyi igazolvány-számmal.

-Nem szégyellik magukat? – kérdezem az egyik stand párosától. Olyan ártatlanul kérdő tekintet a válasz, amilyent csak Róka tudott produkálni az Üvegtigrisben. Gondolom, konkrétabb leszek.

-Nem lenne egyszerűbb, ha a főnökük a felcsúti Makovecz-kazán helyett inkább a kórházra szánna a pénzt?

-Milyen kazán? – jön a kérdés. Erről meg egy régi vicc jut eszembe, amikor a vadorzót tetten éri a vadőr. A vadorzó tagad, mire a vadőr megkérdezi: mi az a vaddisznó a vállán? Mire a vadorzó: Jaj!

Azért nem adom fel.

-Nem olvasnak újságot?

-Háát…van, amit olvasunk – felel a duó férfitagja.

-És akkor – makacskodom.

-Van ilyen pénzkeret, van olyan pénzkeret, itt két különböző dologról van szó – mondja a hölgy.

-Azt én is tudom – felelem – de esetleg nem lehetne az egyik pénzből a másikba átcsoportosítani egy kicsit?

-Ha nem ért egyet vele, nem kell aláírni – hangzik a nő cseppet sem udvariatlan hangú felelete.

Nem reméltem, hogy magukba szállnak, vagy legalább megértik, amit mondok. De legalább elmondtam, amit akartam, jó hangosan, és nem nő varangyos béka a hasamban.

Hazaérek, szól a telefonom. Ismeretlen hívó, de azért felveszem. Nevemen szólítanak, a biztosítómtól, és egy állami támogatást ajánlanak fel. Leteszem, mielőtt a mondatot befejeznék. Pedig lehet, hogy mondani kellett volna, hogy irányítsák át a nekem szánt támogatást a Szent Margit kórház felújítására…