GNL911

Mesés arcú, szénszemű, tiszta beszédű, jól öltözött fiatal nő kínál nekem egy újságot, amiből csak a reklám látszik. Elveszem tőle. „Na végre, valaki elfogadja” – sóhajt fel boldogan. Akkor látom, hogy egy Fedél Nélkül lap. „A lapnak nincs ára, de egyedül nevelem négyéves kislányomat” – mondja. Adok neki valamennyit, hálásan köszöni. Csak utána gondolom végig, hogy egyáltalán nem tűnt hajléktalannak, és a szokásos kitűző sem volt rajta. Lehet, hogy egy valódi csöves megszánta és átadott neki néhány újságot? Azt már nem is merem feltételezni, hogy….A lapban Bródy mesél pályafutásáról, eszméiről, és arról, hogy egyszer egy hajléktalan tanította meg arra, hogy igazából neki semmi baja nincsen. Belül több gyászhír, igazi utca- és menhelylakókkal, akiknek nevük és koruk is volt. Egyikük alig 45 évet élt. A gyönyörű újságárus lány arca még mindig kísért, közben saját depresszióimra gondolok és együtt szégyellem magam Tinivel. Még akkor is, ha az a nő…

Kerítések korát éljük. Ebben a szellemben ismét berácsozták a Tímár utcai HÉV-megálló közhasználatú vadátjáróját. Kíváncsi vagyok, ezúttal meddig tartja magát. Az eddigi csúcs 3 nap volt.

BB újra köztünk jár, valósággal elárasztja a metróalagutakat és aluljárókat. Ugyanaz a buta, bikavadító tekintet, ugyanazok a durcás, enyhén nyitott, telt ajkak. Emlékeznek-e még az eredetire, aki öreg korára fasiszta lett és fotóját elrettentő példaként mutogatják a hajdanvolt szépségek között?

Valaki a „százados úr, sejehaj” kezdetű régi katonanótát fújja szájharmonikán a Blahán. Lesz-e általános mozgósítás a milliónyi migráns ellen?

„Szeged nagyállomás. Vonat indul….Orosházára. A vonat minden megállóhely kivételével minden állomáson és megállóhelyen megáll.”

A legújabb lakásfelújító kiírta a zajkeltés várható dátumát, nevét és lakásszámát azonban nem. Jól teszi, ha fél, hónapok óta mást sem hallunk, mint falverést és fúrást. Mindenkire az idén jött rá, hogy rendet csináljon, mint a fővárosra. Lehet, hogy főpolgármesterünk terjeszti a ragályt? Jöjj, Black Sabbath, sötét, baljós énekeddel!

Rövid időn belül a harmadik vidéki hotelben szállok meg, mindegyikben volt a szobámban biblia, de csak az Újtestamentum. Vajon mi a baj az Ószövetséggel? A Teremtés és a Tízparancsolat? Esetleg az Édenkert és az Énekek Éneke?

Félhomályos, téglakupolás étterem, telt arcú, telt keblű pincérlányok, mint a Beggar’s Banquet bemutató party-ján. A háttérben a 70-es évek slágerei, Sweet, Slade és a Míg laktanyában ébredünk a Uriah Heeptől, miközben az asztal körül esti koncertjükre készülő világzenészek magyar szójátékokat alkotnak és pillanatsztárokat fikáznak. Kell-e ennél tökéletesebb ráhangolódás?

A Férfi 22 év után a villamoson futott össze eltűntnek, vagy talán holtnak hitt unokahúgával, akivel egykor úgy kötődtek egymáshoz, mintha édes testvérek volnának, legbizalmasabb titkaikat osztották meg egymással és voltak közös, féltett titkaik is. A Nő szólította meg az olvasmányába mélyedt Férfit, akin csak akkor lett úrrá a döbbenet, amikor a Nő néhány megálló után leszállt. E röpke percek csupán arra voltak elegendőek, hogy örüljenek egymás látásának és tudassák egymással helyzetüket, állapotukat. Arra sem maradt idejük, hogy legalább elérhetőséget cseréljenek. Most már a Férfi csak abban bízott, hogy ismét lesz egy ilyen véletlen találkozás a közeljövőben, és akkor talán végig tudják beszélni e 22 év történéseit. Talán kiderül az is, hogy a Nő miért szakított meg minden kapcsolatot családjával. De a Férfiban benne maradt a félelem: mi van akkor, ha unokahúgának ennyi találkozás bőven elég volt?

Ketten beszélgetnek a szaunában. Az egyik szlovákiai magyar nagyvállalkozó, a másik magyarországi üzletember. Az elsőnek hűtőkamionjai vannak, de hazájában kevés a jó sofőr, ezért vendégmunkásokkal dolgoztat, főleg románokkal, bolgárokkal. „Tudok én neked annyi sofőrt küldeni, amennyi csak kell” – mondja az itthoni. Majd elmélkedni kezdenek arról, hogy húsz évvel ezelőtt Magyarország még tíz évvel Szlovákia előtt járt.

„Teleírod az internetet. Ezek szerint nincs állásod” – állapította meg tökéletes pontossággal egykori főszerkesztőm. Sosem hittem volna, hogy ebből ez következik.

Egy nosztalgia-összejövetelen többször csatlakoztam az étterem előtt kijelölt dohányzó-sarokhoz, ami engem a gimnázium udvarán lévő térre emlékeztetett. Drága igazgatónk találta ki, hogy ne a vécéket büdösítsük be és ott mindenki legálisan füstölhetett. Már évek óta nem dohányzom, és úgy néha úgy éreztem, megfulladok a füsttől. De ez semmi sem volt ahhoz képest, amit másnap éreztem, amikor egész délelőtt nyitva hagytam otthonunk ablakait, és mintha ezer dohányos füstjének hideg nyoma rakódott volna le a szobáinkba. Persze a szmogriadót mindig csak három nappal később rendelik el, amikor már a fél város nem kap levegőt.

Fehérre festették gyerekkorom egykori lágymányosi szocreál vörös-drapp házát. Vajon lakik-e még valaki itt a régiek közül? Sokan voltak holokauszt-túlélők, többségüknek nem volt gyermeke, ők már biztosan eltávoztak, hiszen azóta ötven év telt el, és már akkor sem voltak fiatalok. Vagy csak én láttam őket öregnek, 8-10 évesen? A Bisztrón, ahonnan minden este lustán szállt fel a tömény ételszag, egy indiai gyorsétkező, egy süteményes bolt és egy nemzeti dohánybolt osztozik. Nem is gondoltam, hogy ekkora területe volt annak a kisvendéglőnek. De az egész utca felismerhetetlenné vált. Idegen vagyok itt. Rómában 50 év után is behunyt szemmel megtalálom életem emlékpontjait, mintha megállt volna az idő. Csoda, hogy ott érzem magam leginkább otthon? De lehet, hogy öregszem, és túl gyorsak nekem a budapesti változások?

A Férfi és rajongásának egykori viszonzatlan tárgya, az Angela-hajú, Lennon-szemüveges Cárnő a régi gimnázium előtt találkoznak. Bál készül az aulában. A Férfiból író lett, a Cárnőből egyetemi tanár. A még mindig gyönyörű Hölgy kézen fogja a Férfit: „Most már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy vállaljuk lehetetlen szerelmünket”. Így vonulnak be az aulába a bálozók közé, és amikor nagy tapssal köszöntik őket, belemerülnek egy hosszú csókba.

Útnak indulunk családostól egy rozoga kocsin valamelyik szomszédos országba. Egy ideig autósztrádán haladunk, aztán egyszer csak letérünk egy völgybe egy földútra, amely kis híján szétráz bennünket. Egyre gyakrabban kell megállnunk, mindig egy elhagyott iskolánál vagy színháznál állunk meg, és folyton akad valaki közöttünk, akit úgy kell megkeresni, mert leáll tanítani vagy pedig klasszikusokat szavalni. Végül azonban sikerül mindenkit bezsúfolni a tragacsba és haladhatunk tovább ismeretlen végcélunk felé.

A Férfinak a fő utca egyik sorháza előtt eszébe jut egynapos szerelme és kíváncsiságból felcsenget annak lakásába. Ott azonban Kékasszonyt találja, aki már várta őt, éppen ebédet főz kettejüknek. De csak egy csókra van idejük, mert várják őt a gyermekei. Megígéri, hogy este ugyanitt találkoznak. A Férfinak azonban akkor kellene mennie dolgozni. Mégis úgy dönt, hogy inkább Kékasszonnyal találkozik, mert a munka megvárja őt, de ki tudja, a Nőt mikor láthatja utoljára. Amikor este hozzáindul, Nagyanyja is elkíséri őt egy darabon, és út közben a virágágyásokból szép csokrot kötnek. Ekkor hívja őt Kékasszony, hogy már várja őt, de egy teljesen ismeretlen helyen…