Négy dublini kölyök a punk-hullámtól belelkesülve zenélésre vetemedett a 70-es évek vége felé. Kezdetben örültek annak, hogy ha nem zavarják őket le a színpadról, tíz évvel később viszont már ugyanazon a héten kaptak címlapot a Time magazinban és a Newsweekben. Mi azonban azt a pillanatot ragadjuk meg a U2 életében, amikor már kezdhették elhinni, hogy van jövőjük a rock-történetben. Számukra ez a pillanat a War című lemezükkel jött el 1983-ban.
Mint Bono Vox (Paul Hewson), a csúcsosfejű, ezért többnyire kalapot hordó The Edge (Dave Evans), Adam Clayton és Larry Mullen jr. később bevallották, a kamaszok hallatlan önbizalmával vágtak bele a muzsikálásba, állítólag különösen a basszeros Claytonnak volt nagy arca. Pedig nem voltak virtuózok – igaz, a „korszellem” nem is követelte meg ezt – mi több, Bonóra csupán azért bízták rá a frontemberi szerepet, mert „jó fazon” volt, holott énekelni szinte egyáltalán nem tudott. Ellenben jó ómen volt a névválasztás: a U2-ügy 1960. májusában borzolta fel a világ amúgy is pattanásig feszült hidegháborús idegeit, amikor az e néven ismert amerikai kémrepülő Szovjetunió feletti lelövése meghiúsította a Párizsba tervezett Kennedy-Hruscsov csúcstalálkozót. Húsz évvel később Washington és Moszkva viszonya ismét fagyosra fordult. És mit ad a jóisten: Bono éppen 1960. május 10-én jött a világra. Művésznév-keresztanyja mindenesetre egy hangyányit békésebb: egy nagyothalló készülékeket árusító dublini bolt cégtáblájáról leste el.
De a U2, angolul kiejtve azt is jelenti: „Te is” (You too). Te is ember vagy, Rád is szükség van, Te is felelősséggel tartozol felebarátodért, Te is tehetsz hozzá valamit a Nagy Műhöz…
Paul McGuinness menedzsernek azonban valamiért mégis „bejött” ez a csörömpölő négyesfogat és némi csiszolgatás után lemezhez juttatta őket. Első két albumuk, a Boy (1980) és a „keresztény” hangvételű October (1981) még csupán a helyi és brit szíveket dobogtatta meg, de az a bizonyos közmondásos harmadik lemez, a War már magasabb osztályba repítette a csapatot.
Háború – aligha lehetett volna alkalmasabb pillanatot találni egy ilyen című lemez megjelentetésére (bár sajnos állandó aktualitásról van szó, hiszen tudjuk: a II. világháború óta nem volt egyetlen perc az emberiség történetében, amikor ne szóltak volna valahol fegyverek a Földön). 1982-ben harcolt a Falkland-szigetekért Nagy-Britannia és Argentína, ekkor történt a mészárlás a Szabra és Satilla libanoni palesztin menekülttáborokban, már harmadik éve folyt az esztelen iraki-iráni háború, negyedik éve folyt az öldöklés Afganisztánban és ki tudja, mióta Etiópia és Eritrea között, amely csak súlyosbította a kelet-afrikai éhínséget. Nem volt béke Angolában, Szudánban, az indonéziai Acehben, és Kambodzsában is még tartották magukat a népírtó „vörös khmerek” utóvéd-harcosai. Közben a nicaraguai sandinista kormányt az amerikaiak által pénzelt „kontrák” tartották sakkban, Salvadorban polgárháború dúlt, Észak-Írországban katolikusok és protestánsok harcoltak egymás ellen a terror eszközével, Lengyelországban hadiállapot uralkodott, miközben a két szuperhatalom ismét próbálta egymást becsapni Európa rovására a közepes hatótávolságú nukleáris rakétákkal és a másodosztályú western-színészből lett amerikai elnök, Ronald Reagan „csillagháborúval” fenyegette a Szovjetuniót, mint „a Gonosz Birodalmát”. És 1983 sem ígérkezett jobbnak, elég, ha visszaemlékszünk a libanoni amerikai nagykövetség felrobbantására, vagy a KAL 007 dél-koreai repülőgépnek ismét a Szovjetunió feletti lelövésére, amely, sokkal inkább, mint hajdan a U2-ügy, az atomháború szélére sodorta a világot...”Itt az idő, hogy túllépjünk a „lenyalt” zenéken, amelyet John Lennon helyesen olyan „tapétának” nevezett, amelynek árnyékában nyugodtan megreggelizhetünk. A zene lehetőségei óriásiak. Nézzétek meg, mi történt Vietnammal: a zene megváltoztatta egy nemzedék magatartását a háborúval szemben” – nyilatkozta Bono a War megjelenése után.
A lemezborító az első album tasakjának, a Boy-nak továbbvitele. Ugyanazt a kisfiút, Peter Rowant látjuk a fekete-fehér képen, csak néhány évvel idősebben, tarkóra tett kézzel – ahogyan a foglyokat szokás kiállítani.
Nem is kezdődhetne mással az album, mint a Sunday, Bloody, Sunday-jal, amely azóta is a U2-hívek egyik kedvence. A dal az akkor még végeláthatatlannak tűnő észak-ír válságról szól, egy 11 évvel korábbi vérengzésnek állít emléket, amelyről annak idején John Lennon és Yoko Ono írt dalt – ugyanezen a címen. Itt már teljes fegyverzetben áll elénk a U2 igazi hangja: The Edge ritmikus gitárcsengése, Bono „fuldokló” éneke – bár később még érlelődött ez a Peter Gabriel és Jim Morrison között félúton lévő stílus – és az erőteljes, mégsem tolakodó ritmusszekció. Másik U2-klasszikus a New Year’s Day, amely a megjövendölt „aranykoron” ironizál: „aranykor” az, amelyben a háborúk oka az arany…Legalább ennyire reménytelen hangvételű a nyugtalanító dobokkal felerősített The Refugee, az Amerikába vágyó, hontalanná vált lányról, míg a Two Hearts Beat As One valóságos ámokfutást végez, bár a Seconds-ban sincsen sokkal kisebb kakofónia. A Surrendernek van valami különös, áhitatos atmoszférája, amelyet jól egészít ki a záró 40., amelynek kezdő sorát Bono a 40. zsoltárból vette. Énekesünknél ez nem meglepő cselekedet, több tucatra tehető azoknak a U2-daloknak a száma, amelyekben bibliai idézetek, vagy utalások vannak. Ha csak a Warnál maradunk: a Sunday Bloody Sunday-ban Máté evangéliuma, a Zsoltárok könyve és János jelenései szolgáltak forrásul, a Surrenderben Szent Lukácsot idézi, míg a Two Hearts-ban Pál apostolnak a korinthusbéliekhez írt első levelének sorai rock-osodtak. Bono e szokását egészen napjainkig megtartotta, sőt, 1999-ben egy dublini zsoltároskönyv új kiadásához még előszót is írt.
A War number one lett Írországban és Nagy-Britanniában, míg az Egyesült Államokban is bekerült a Top Twenty-ben. Két év múlva a Live Aid-fellépéssel már az egész világon megismerték a U2-t, majd újabb két év elteltével, a The Joshua Tree című, minden létező díjat elnyerő albummal már szupersztároknak nevezhették magukat. 1990-ben még eltemették Európa kettéosztottságát (Achtung, Baby) koncertjeiken sok-sok kellék-Trabanttal, majd hamarosan törés állt be zenéjükben – sikerükben nem – de egy évtizedes tévelygés után a régi rajongók örömére visszatértek eredeti útjukra.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.