GNL911

Jerry Lee Lewis veri a zongorát a piac cipzárosa mögött, miközben a szigorú vonású, morgolódó úr bütyköli Életem kardigánját. „Magánál mindig olyan jó zenék szólnak” – mondom neki. „Tudja miért? Mert valamikor én is zenész voltam. Zongorista.” „Jerry hihetetlen figura volt” – mondom, nem is tudom miért múlt időben, hiszen tudtommal él még. „Igen, az unokahúgát vette feleségül. Azt is énekli, hogy ne kövessétek példámat” – feleli a villámzárak mestere. Kár, hogy ilyen gyorsan végez.

„Csurka már 1998-ban megmondta a lapjában, hogy ez fog történni. Minden pontos forgatókönyv szerint zajlik” – mondja az eladó hölgy a piaci bioboltban, ahol igazi régi orosz sprotnit is lehet kapni a sokféle gyógyteák, magok és pelyhek mellett. „Már Nostradamus is mindent megírt előre” – teszi hozzá egy nő, aki éppen a teák között válogat, de furcsa módon őt lehurrogják. Pedig jól tudjuk, hogy ő már 9/11-et is megjövendölte. Emlékszünk? 6/97: "A nagy víz másik oldalán/ alászáll két nagy madár,/ a királynõ kinek keze tüzet tart/ trónja vízbõl emelkedik,/ s látja amint a két ördögi torony leomlik". Hogy ez a New York-i terrortámadás, ki tudja, de ha erről nem kezdek el beszélgetni egy internetes fórumon egy akkor még ismeretlen asszonnyal, soha nem találkozom Életemmel. Úgyhogy Nostradamust kéretik nem bántani! Az eladó hölgy azonban folytatja a gondolatmenetet: „Az a cél, hogy összesen 3 millióan maradjunk, mi, magyarok. És akkor ki fog itt dolgozni? Mert a cigányok biztosan nem!”. „És ki lesz mindennek az oka? Orbán – szól bele a hölgy lilafejű férje - akár esik, akár fúj, akár keleti szél jön, akár nyugati.” Tudják, mit? Maradok a vén perverz Jerry-nél…

Egy estélyre vagyok hivatalos, ahol valaki figyelmeztet: Fecskelány ismét mélyre süllyedt az alkoholba, mert képtelen feldolgozni féltékenységét. Még emlékszem legutóbbi találkozónkra és néhány azt követő telefonra, amikor valóban kétségbeejtő állapotban volt, de bíztam benne, hogy hamar kijut belőle. Sikerül is gyorsan megtalálnom őt, sajnos a hír igaz volt, és stílusomtól eltérően most durván bánok vele, hogy észhez térítsem, nem hat meg a sírógörcse sem. Amikor megnyugszik, lassan, de biztosan kezd visszatérni a valódi énje…

Szálfatermetű rendőr támasztja házunk nyitott hátsó kapuját. „Valami baj van?” – kérdezzük tőle. „Nem…csak itt vagyok” – válaszolja kedvesen a fiatalember. Hát éppen ez a baj…

13 személyes fatális szettet kínálnak egy rásózó portálon. Melyik messiásnak lesz az utolsó vacsorája?

Hagyományaimnak megfelelően a médiafőiskolai tanév kezdete előtt ismét megnéztem Orson Welles Citizen Kane-jét, de ezúttal nem szinkronizált, hanem eredeti, felújított változatában. És a valódi hangokkal, hanghatásokkal sokkal erőteljesebb és sokrétűbb volt, mint magyarul. És talán keményebb is. Ha egyáltalán lehetett. Nemcsak a média hatalmáról, hanem a hatalom, a hírnév magányáról is.

És ismét megnéztem sokadszor Michelangelo Antonioni Nagyítását, és rá kellett jönnöm, hogy a néhai David Hemmings-nek voltak olyan, az alkotó pillanatokkal összefüggő tekintetei, mint az én fotós Barátomnak, aki most Londonban él. Vajon maradt-e valami még a Swingingből? Huszonkét évvel ezelőtt még volt belőle nem kevés, vagy csak úgy láttam. Ideje lenne újra megnézni. A Marquee már nincs többé, de én még jártam fekete falai között. És a Nagyításban szereplő Yardbirds-tagok közül kettővel, Jimmy Page-dzsel és Jim McCarthy-val személyesen is találkoztam.

Egy egészséges édességeket árusító pultnál kínáló nőnek egyetlen ép foga sincsen. Érdemes?

Egy szép őszi napon kimentünk a Margitszigetre, hogy ismét megöleljük kedvenc Ikerplatánjainkat. Ahogy háttal nekidőltem teljes testemmel az egyiknek, szédülés, rosszullét fogott el. Amikor a homlokomat szorítottam neki, e rossz érzés enyhült valamelyest. A másiknál ugyanezt éreztem, szó sem lehetett hosszabb, erősebb meditációról, amit évek óta csinálunk. Lehet, hogy ennyire leette rólam az energiát az elmúlt hónapok stressze, vagy a Fák figyelmeztettek egy súlyos baj kezdetére?

„Harminc éves vagyok és még szűz!” – sikoltozza egy vörös hajú nő egy házibuli kellős közepén. De hiába néz rám könyörögve, ez már nem az én dolgom.

Ha nincs időd egy vastag könyvet elolvasni, indulj el Budapesten, tömegközlekedéssel. Garantáltan végezni fogsz vele!

Szemüvegreklámból mosolyog rám egy fiatal hölgy. Egy hajdanvolt leányzó jut róla eszembe, aki még arra is hajlandó volt az irántam való rajongásában, hogy levegye szemüvegét, kivegye fogszabályozóját, és szobáját az én kedvenc zenészeimmel plakatírozza ki, amikor meglátogattam. Ő még az ártatlanság korában élt, én pedig már a káoszéban, mégis meg tudtuk érinteni egymást.

Amikor a reggel óta tartó folyamatos falvéséstől pattanásig feszülve az ebédnél megállt keresztbe egy halszálka a torkomon, arra gondoltam, hogy vajon címlapsztori lennék-e, ha agyonverném az idei tízedik házbeli lakásfelújítót? Végül mégis úgy döntöttem, hogy Jimi Hendrix-szel indítok ellentámadást. Ha nektek vasbeton-fúró, akkor nekem Machine Gun…

Rokonszenves kerékpáros fiatalemberrel utazom a liftben. A heves szél ellenére egy könnyű trikót és rövidnadrágot visel. „Nem kevés ez ebben a szélben, biciklivel?” – kérdezem. „Kilenc év alatt megszoktam. Inkább, mint hogy BKV-bérletet vegyek. Külföldre is csak így közlekedem” – feleli. Nemrégiben Fiaim barátja, akivel a bölcsőde óta ismerik egymást, párjával együtt hazakerekezett Londonból. Életem rendszeresen jön-megy munkahelyére biciklivel a Margitszigeten keresztül. Lehet, hogy én egyszerűen lusta vagyok?

A Városban vagyunk Életemmel és Gy. sógorommal egy vásárcsarnokban, ahol remek jazz-zene szól. Engem elküldenek valami ajándékért. Belefeledkezem a Város levegőjébe, és futni kezdek. Utamban áll egy nagy, tűzpiros Maserati, nem kerülöm ki, hanem felfutok rá, végig a tetejétől a szélvédőn át a motorházig. Nem sokkal utána hallom, hogy rohannak utánam. Egy idősebb úr el is ér, és olaszul kezd ordítani velem, hogy képzelem, hogy megtaposom ezt a szuperautót. Hebegni kezdek, hogy nem akartam, vitt előre a lábam. A férfi figyelmeztet: a kocsi egy koszovói maffiózóé, aki nem viccel, és mutatja karját, amelyen több helyen is törések látszanak.

Életem és fia egy koncertre mennek a Vigadóba, de előtte nekem interjúra kell mennem a Várba, egy nagy hangverseny-terembe, amely a Royal Albert Hallra emlékeztet. Keresem az interjú-alanyaimat, mert ez a feltétele, hogy Kisfiamat munkához tudjam juttatni. Iszonyatos meleg van, ezért leteszem mellényemet az egyik székre és ott is felejtem. Az emberek jönnek-mennek, de senkivel nem tudok szót érteni, végül valaki elirányít egy öltözőbe. Ott Raszputyin-arcú egykori kollégám vár, előadást tart a kaméleonok mimikrijéről, miközben az ő volt felesége hétfátyol-táncot jár és minden igyekezetével megpróbál behálózni. Csak azt veszem észre, hogy vészesen eltelt az idő és a Vigadó-beli koncertről végleg lekésem. Az interjú nem jön össze, jobb híján felveszem az öltözőbeli jelenetet, és indulnék, de észreveszem, hogy csupán egy alsógatya van rajtam, úgy tűnik, a buja asszony levarázsolta rólam a többi ruhát, de nem is találok meg semmit. Egykori kollégám egy nagy szőrös ködmönt ad rám, hogy legalább ki tudjak menni az utcára, az azonban földig ér és minden lépésnél kis híján elbotlom benne. Egy szeptemberi szúnyog csípése riaszt fel…