GNL911

Estére rendszerint annyira elfáradunk a járkálástól és a melegtől, hogy fellegvár-szállodánkba csak taxival megyünk. Egyik esti taxisunk telefonján megszólal egy régi-régi olasz motívum. Életem is rávágja: Morricone, én pedig „Per un pugno di dollari”, vagyis Egy maréknyi dollárért. A taxisnak szeme se rebben. Egy másiknak az autójában a Beach Boys Barbara Annje szól, mondom neki, hogy ez 66-67-ben egy fogkrémreklám zenéje volt. Honnan is tudná szegény, hiszen ő 78-ban született…

A tengerpartról felvezető sétányon fiatal anya magyarázza hevesen fiának a Carpe Diem lényegét, és felszólítja, hogy ha az iskolában nem ért valamit, akkor rögtön jelentkezzen és kérdezzen. Hátranézünk. A fiú enyhe szellemi fogyatékos.

Életem kopasz szállodai pincérünkben Fantomast véli felfedezni. Van valami a merev mozgásában, csak nem olyan kék a feje és nem olyan zárt a mosolya.

Pompei köveit rójuk. Elzarándokolunk az amfiteátrumhoz, ahol 44 évvel ezelőtt a Pink Floyd játszotta az Echoes-t. Most a vulkáni kőbe öntött emberek utolsó kiáltásai visszhangzanak. Szavunk is elakad az összeölelkező szerelmesek, a gyermekét védő anya láttán.

A halott város még a sok-sok turistával együtt is kísérteties. Az egyik kútnál valaki fényképezkedik, artikulátlanul üvöltve. Életem nem állja meg szó nélkül: „Üvöltöttél volna, ha akkor ott lettél volna…”.

Egy giccsekkel agyonzsúfolt trattoriában pihenjük ki Pompei fáradalmait. Bár a felszolgáló hölgyek láthatóan utálják a vendégeket, a marinírozott zöldségtál kedvéért még őket is elviseljük.

A Vezúvra felkanyargó szerpentineken modern kőszobrok köszönnek rá az emberre szinte minden kanyarban. Mindegyik arra figyelmeztet, hogy itt a hegy az úr. Olaszul kérek két belépőt a kráterhez vezető úton, a fickó angolul válaszol. Szóvá teszem neki, hogy miért nem olaszul felel, ha olaszul szólítom meg. Erre megsértődik, hogy miért ne lenne neki joga angolul felelni, de ha gondolom, akkor sírva esdekel bocsánatért. Egy lány beszól neki, hogy majd ő megríkatja. Mindenesetre nem sok olyan olasszal találkoztam még, akinek ne lett volna humorérzéke. Vagy én nem értettem volna a humorát?

Életem néhány nappal korábban azt mondja, hogy nem mászunk hegyet, nem bírja a térde. Ehhez képest ő indul el felfelé, és a végén én restellem magam, hogy nehezebben bírom a vulkáni hamuban való kapaszkodást, mint ő. Alattunk megkövült lávafolyamok, kráter a kráterben, felettünk kopár hegyoldal, amelyen alig-alig tudta megvetni gyökerét 1-2 növény. Amikor visszaérünk a buszmegállóhoz, el sem hisszük, hogy milyen magasan voltunk.

A helyi HÉV-en, amellyel Pozzuoli és Nápoly között utazunk, oldalra csapott sapkás, laza sárga-fekete trikós, rövidnadrágos, nagy női táskát hordó fiatalember. Hosszú, finom ujjai vannak, nagy műgonddal vizsgálgatja ápolt körmeit, mielőtt leszáll. Nesze Neked, erkölcsös Mezzogiorno!

Kártyaparti Pozzuoli tengerpartján. Két csapatban verik a scopát, az olaszok ultiját, körülöttük a kibicek. Mintha Pesten lennénk a Köztársaság téren. A botanikus kert előtt egy óriás fikusz alatt üldögélnek az öregek, csak férfiak, ide ülnek ki esténként.

Strand. Kissé kezdetleges öltöző, WC-fülék, előtérrel, amelynek mosdókagylóiban nem folyik a víz. Ebben az előtérben várakoznak az átöltözni vágyók. Egy Madonna-arcú kis kamaszlány néz rám olyan vággyal teli szemekkel, hogy szinte zavarba jövök tőle. El is kapom a tekintetemet, de újra és újra találkozik a szemünk, ártatlanul, szemérmesen. Ez is olyan egyszeri pillanat, amiért érdemes a férfiembernek élni.

Estebédünk a part mentén. Az étlapon „extrém előétel-tálat” hirdetnek, mire kihoznak egy fél asztalt beborító tálat egy személyre, ketten is jól lakunk belőle. A mozzarellák mellett apró, fűszeres rántott csirkemell-darabok ragadják meg legjobban a figyelmünket, már látom lelki szemeinkkel, hogy ki fogjuk próbálni.

Betévedünk egy ruhabutikba. Bár Életem nem talál magának igazán tetsző ruhát, egy hatalmas, jámbor labrador és a padló alatt lévő római mozaikok miatt már megérte betérni.

Utolsó teljes napunkon végigsétálunk a botanikus kerten. Hihetetlen formájú fikuszok fogadnak minket, az egyik olyan, mintha egy sárkány lakna benne. Benne van, csak biztosan elátkozták.

Végre széltében-hosszában nagyot tudunk úszni, mint ahogyan megszoktuk tengerparti nyaralásaink során. Kint a parton diszkózene szól, nápolyi dialektusban, az egyik kabinos táncot lejt rá, hátha lenyűgözi vele a lányokat. Strandolásunkat váratlan vihar szakítja félbe. Életem már az ég elsötétülése közben elmegy átöltözni, rám hagyva a többi holmit a napernyő alatt. Egy pillanat alatt kitör a felhőszakadás. A parti szikláktól négy lány rohan szélsebesen az ernyőm alá, egy rövid „scusi” kíséretében. Kölcsönösen megszemléljük egymást. Életem jót mosolyog az egészen.

Este a szálloda magaslesén. Nézzük a tengeri naplementét, csodás campaniai borokat kortyolgatunk, közben zsűrizzük a soros ifjú párt, akik mesés panoráma-háttérrel fényképezkednek. Életemet elnyomja a bor és a friss levegő, én pedig bánatnak megnézem a Barca-Juve BL-döntő második félidejét. Gábor fiam ott van tudósítani, de ő a katalánoknak szurkol.

Másnap Nápolyból indulunk vissza vonattal. Valamitől rám jön a szomorú – lehet, hogy a hazautazás gondolatától - kis híján szégyenben maradok, mert az egész pályaudvart bejárom, mire találok egy mellékhelyiséget. Eszembe jut egy régi kollégám, aki a moszkvai Seremetyevót nevezte el „semerre retyónak”. A vonat azonban első osztályú, még alkoholmentes italokat és újságokat is felszolgálnak a jegy mellé. Rómába érve, a Termininél jegyet vennénk a reptéri Leonardo Expressre, szép arcú, enyhe akcentussal beszélő lány kalauzolna minket a jegy automatához, mire megjelenik egy rendőr és megfenyegeti a lányt, hogy mi lesz, ha még egyszer meglátja ott…Pedig be sem csapott minket. A Fiumicinón még megiszunk egy „goodbye drink” grappát, egy-egy jókora salátával és hamarosan elindulunk hazafelé.

És azon gondolkodunk, hogy nem most voltunk-e otthon…