Úton Nápolyba, vonaton. A gyors Milánóból indult, Siracusáig megy. Egy cataniait leszállítanak, mert nincs jegye. A miénket meg sem nézik, interneten rendeltük meg. Az 5-ös és a 6-os kocsiban elhagyott, nagyméretű csomagok, jelentkezzenek a tulajdonosok – mondják be kétszer a vonat hangosbeszélőjén. Pánik nincs, vészfék nincs, kiürítés nincs.
Jobbról nagydarab útitársunk segít feltenni csomagjainkat, mentás cukorkával kínál minket. Párjával egymással szemben ülnek, a két órás út alatt egyszer ha szólnak egymáshoz, mindketten elmélyülten nyomkodják okostelefonjukat. Balról szép fiatal zsidó pár, fekete szakállas fiú, karcsú, hosszú kezű lány. A fiú az Il Foglio című centrista-radikális újságot lapozza, aztán elővesz egy könyvet, amelynek címe: Miért mondanak csődöt a nemzetek? A lány kezében is könyv: A félelmet keltő iszlám.
Pozzuoliban szállásunk hegytetőn áll, egyik oldala a Vezúvra néz, a másik pedig a tengeröbölre. A mi erkélyünk a tűzhányóra nyílik. Csodás a kilátás, de hogy a hús habokba merülhessünk, le kell mennünk egy meredek hegyen, a Solfatara kopár krátere mellett. A következő napokban minden reggel ködökre és kénes illatokra ébredünk.
Szállodánk kongresszusokra és főleg esküvőkre specializálódik. Egy héten át egy nap kivételével minden nap van egy lakodalom. Az első éjjel arra ébredek, hogy egy hosszan tartó morajt követően egy nagy robbanás rázza meg az épületet. Először azt hiszem, hogy kitört a Vezúv, de valószínűleg csak az ifjú párt köszöntő petárda szólt a kelleténél nagyobbat.
Másnap leereszkedünk a Solfatarába, ahol utoljára 46 évvel ezelőtt jártam. Akkor még egész közel lehetett menni a bugyogó szürke mocsárhoz, és amikor nagyobbat toppantottunk a lábunkkal, alattunk gőzök törtek ki a meleg, puha talajból. Életem láthatóan fél, soha nem tapasztalt bizonytalanságot érzek rajta. De azért mind a ketten belemegyünk a forró füst közepébe. A gyógybarlangba azonban Életem már nem követ, én is csak éppen megfordulok a felfűtött szaunánál is égetőbb „purgatóriumba”, ahogy a helyiek nevezik.
A dombra épült városban kószálunk és tőlünk kérdezi meg valaki, hogy merre van Sophia Loren szülőháza. Csak a róla elnevezett butikot láttuk.
„Mindenütt kiásnak valamit, aztán otthagyják. Lassan műemlék-ország leszünk” – fakad ki Pozzuoli legjobb fagylaltozójának eladója, aki csak akkor lett volna hajlandó elmenni szavazni a regionális választásokon, ha fizetnek neki 300 eurót. A fagylaltja viszont, különösen a kávés, valóban isteni…
Telihold készül felettünk, mint már oly sokszor utazásaink során. A Vezúv felett állnak a felhők, az egyiknek kupolája rózsaszínben játszik.
Életem olasz szövegeket próbál olvasni különböző prospektusokból. Egészen jó a kiejtése, biztosan könnyedén meg tudna tanulni. Előző életében amúgy is olasz lehetett…
(folyt).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
