GNL911

Akár az „Eszkimó asszony fázik” amerikai változatának főszereplője is lehetett volna John Cale. Egy tehetséges, jószerével csodagyereknek kikiáltott wales-i zongorista, akiből világsztár is lehetne, elvégre egyik mestere Leonard Bernstein, egyszer csak fogja magát és beszáll egy olyan bandába, amelyben talán egyedül tud zenélni, a többiek inkább csak fazonok. (Ez volt a Velvet Underground, amelyet azonban nem olcsó közép-európai menedzser indított el, hanem maga Andy Warhol...). Neki is megvolt a maga Méhes Mariettája, aki szőkének és ridegnek álcázta magát: Nicónak hívták. De az ő pályafutását, a végzetnek hála, nem egy késszúrás intézte el. Így aztán, amikor kiszállt a VU-ból, megindult a saját, kissé girbe-gurba útján, és azzal lett menő, hogy közönségét folyamatos meglepetéseknek tette ki.

Cale szólóműködését leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy mindig más, és mégis azonnal felismerhető, elsősorban mély, hol erőszakos, hol melodikus, hol sejtelmes hangjáról. Az 1973-as Paris 1919-ben tökéletesen adta vissza a dadaista szabadságot, egy évvel később a Fear már a punkot és a darkot előlegezte meg, míg az 1979-es Sabotage, rajta a ma is aktuális Mercenaries-zal, a hard-rock felé mutat. Közben zenét írt Andy Warhol hőség című filmjéhez, 1974. június 1-én közös koncertet adott Kevin Ayers-szel, Nicóval és Brian Enóval, az azonos című album az avantgárd rock egyik etalonja, és producerkedett Nico, Patti Smith, valamint Iggy Pop zenekara, a Stooges felvételein. Ezután következett egy újabb őrület, az Honi Soit.

„Honi soit qui mal y pense”, azaz „huncut, aki rosszra gondol”: Cale e mondatot egy hallgatóriasztó, éppen csak hogy nem „diszkós” dal keretében úgy adja el, mint „első francia nyelvleckéjét”, holott ez nem más, mint a nevezetes „térdszalagrend” nyelvmondata. Muzsikusunk, mondhatnánk, nagy ívben tesz arra, hogy ki mit gondol az ő dolgairól, de lehetetlen nem odafigyelni rá. De ez csak a második oldal első száma. A lemez a Dead Or Alive vidám trombitás rock-jával kezdődik. A Strange Times In Casablancától sem várjunk füstös bárzenét, amit Sam közkívánatra újrajátszik, ellenben akár Patti Smith is énekelhette volna legvadállatibb korszakában. A Fighter Pilot a Mercenaries folytatása szövegében. „Megint elveszted a háborút/mikor tanulod meg végre?/Harci pilóta nagyot tévedsz és rossz példát mutatsz”. A lüktető ritmusú dal vokálját a Bomberettes nevű női csapat adja, félúton a The Wall gyermekkórusa és az amerikai futball-meccsek cheerleaderei között. Mintha egy teljesen más világ rajzolódna ki a Wilson Joliet torzított éneke és gitár-üveghangai mögül. Itt és az előző dalban is érdemes megemlíteni a különleges atmoszférát teremtő dobokat Robert Medici alakításában. A Streets of Laredo rozsdás csörgőórájával, porosan spanyolos brácsahangjaival sem a napfényről szól, amikor átadja magát a teljes kakofóniának. Lám, mit is lehet kihozni egy népzenei motívumból...

Az Honi Soit..-t már „méltattuk”, de zenészünk hamar megnyugtat, mert zongorával és gitárral veszi körül a Riverbank özvegyeit és öngyilkosait és egy olyan gitárszóló bomlik ki vitorla helyett szemfedőként (Sturgis Nikides), amely valamelyest emlékeztet a hagyományos rock-ra. Hogy ne vethessük a szemére, hogy nem kapunk tőle semmi „zúzósat”, jön a Russian Roulette. A dolog azért nem annyira tragikus, bár nem tudjuk eldönteni, hogy a Magic & Lies-ban a kezdet játékos beat-zongoráját, vagy a közepétől erősödő, a végén magára maradó, kivégzés-szerű dobot kell-e komolyan venni.

John Cale azóta is következetes abban, hogy nem épít összefüggő, jól beskatulyázható életművet. A teljesség igénye nélkül: pompásan passzoló filmzenét írt David Lynch elmebajos filmjéhez, a Valami vadsághoz, és a Warhol merénylőjéről, Valerie Solanasról készült dokumentumfilmhez. 1987-ben klasszikus hangzású lemezt szentelt a falklandi háború áldozatainak a leningrádi szimfonikusok közreműködésével Words For The Dying címmel, 1990-ben pedig ismét összefogott a közben alaposan kikupálódott Lou Reeddel, és a két évvel korábban elhunyt Warhol emlékére elkészítették a minimalista kamarazene remekművét, a Song For Drellát, amit filmen is megörökítettek. Hogy ne unatkozzon, felvett több albumot saját szóló zongoradarabjaiból és koncertezett ezzel az egy szál hangszerrel. (1995-ben a Diákszigeten is így hallottuk). 2003-ben Hobosapiens címmel ismét az avantgárd felé fordult, és 63 évesen sem áll le a kísérletezéssel.

„Első zenei élményem az a zaj volt, amit nagyapám teste csapott, amikor szívrohamtól sújtva leesett a lépcsőn – mesélte  Cale a Hajógyári Szigeten – A zongora, a gitár, a brácsa csak ezután következtek. Talán ezért sem tudtam és nem is akartam soha leragadni egyetlen hangzás, egyetlen irányzat mellett sem, mert mindenben meghallom a zenét. Szeretem azt az érzést, amikor az ösztönök önálló életet élnek, amikor önmaguktól lélegeznek.”