GNL911

Felszállok egy középúj villamosra, amelyen vadonatúj jegykezelők sorakoznak, digitális kijelzővel. Valamennyi világit, de egyik sem működik. Felszáll egy úriember, próbál jegyet lyukasztani, de neki sem működik. Nem szólok neki előre, kínlódjon ő is egy kicsit, aztán idegeskedjen, ha jön egy ellenőr, aki bebizonyítja, hogy mégis működik.

A gyűjtőjegyet a korábbi formájában megszüntették, most már harmonikásan hajthatjuk össze, és téphetjük le egyesével. Nehogy a megszokás úrrá lehessen rajtunk.

Pályafelújítás miatt nem közlekedik két zuglói villamos. Pedig a pályát alig néhány hónapja adták át teljes hosszában, igaz, nem volt látványos felavatása. A villamospótló megállóhelyét áthelyezték, senki sem találja. Inkább ott állnak a korábbi megállóban, hátha jön majd egy busz, amivel tovább mehetnek.

Visszafelé egy olyan buszra szállok, amely elvileg rendesen közlekedik az Árpád-hídig. Onnan már csak hazakeveredek valahogyan. Közben bemondják, hogy a Nyugati pályaudvar lezárása miatt ez a villamos elkanyarodik a Rákosrendező felé, de aztán folytatja útját rendesen. Már kanyargunk közel fél órája, már a főirányt sem tudom, hogy merre megyünk, északnak hiszem nyugatot, délnek a keletet. Biztosan nem vagyok vele egyedül, mert mások is elbizonytalanodva nézelődnek kifelé, keresnek támpontokat, hogy merre járhatunk. Ez a cél: minél nagyobb zavar legyen a fejünkben, hogy könnyebben kijelölhessék lépteinket és gondolatainkat.

Míg a busz kanyarog, elolvasok egy cikket, amely szépen csokorba szedi az elmúlt hónapok rendőri önkényeit utcákon, tereken, tömegközlekedési eszközökön, és meglátok egy plakátot: „Ha Magyarországra jössz, tiszteld a magyar kukát…”

Az Árpád-hídnál felszállok végre a hazavivő villamosra. De alig csukódik be az ajtó, már hallom: „pályafelújítás miatt…” – szerencsére csak a 3-as metrót érinti a hét végén, amellyel most nincs dolgunk.

Itt van a város, vagyunk lakói, neve is van: Budapest.