GNL911

„Remény-folyó folyik, remény-folyó folyik/az ismeretlen szárnyán/ez a mosoly folyója/Minden percben sírok zokogok és remélek/ismét én vagyok aki táncolok Urammal/az öröm sodrában” Sri Chinmoy bengáli guru szavai ezek. A Mesternek nemcsak milliók köszönhetik lelki békéjüket és kiteljesedésüket, hanem a Zene is örök hálával tartozik ihletéséért, amelyet olyan óriásoknak adott, mint Leonard Bernstein, Pablo Casals, Yehudi Menuhin, továbbá John Coltrane, John McLaughlin és Carlos Santana. Ez a versimája éppen Santana 1980-as albuma, a The Swing of Delight borítóján olvasható.

A mexikói születésű muzsikus, aki zaklatott gyermekkor után került bele a San Franciscói hippivilágba, már első, máig emlékezetes nagy sikerei, a Woodstock-i fesztivál, a bemutatkozó Santana-album és főleg azt követő Abraxas után zenei és lelki válságba került: kezdte szűknek érezni az általa kitalált „latin rockot”, miközben kábítószer- és magánéleti problémái is nyomasztóan hatottak rá. Így indult el a spirituális élet és zene irányában, és ennek nyomai már az 1972-es Caravansaray című lemezen is érezhetőek voltak, hogy az erősen jazz-rockos Welcome-ban (1973), Borbolettában (1975) és a Lotus című tripla albumban kiteljesedjenek ezek a törekvések. Ez utóbbin már meditáció is hallható. Ekkor Carlos már Sri Chinmoy tanítványa volt, felvette a Devadip (Isten Fénye) nevet, leszokott a drogról, és zenéjét a Mester által hirdetett Legfőbb Szeretet (Love Supreme) szolgálatába állította. Az Illuminations (1973), amit Coltrane özvegyével, Alice-szel készített és Mahavishnu John McLaughlinnal közös gitárlemezük, a Love Devotion Surrender, amelyen két híres Coltrane-darabot, az A Love Supreme-et és a Naimát is feldolgozták, új dimenzióba   helyezte Santana muzsikáját.

A nagyközönség azonban nem ezt várta Carlostól, hanem a lendületes, afro-kubai ritmusokra alapuló, közérthetőbb zenét. Így a 70-es évek végére Santana kénytelen volt kétlakivá válni: zenekarával funkys elemeket sem nélkülöző, nemegyszer a kommersznek túl nagy engedményeket tevő korongokat vett fel, míg saját nevén adta ki – részben   a Santana Band tagjaival – a Mesternek szentelt felvételeit. Az utolsó és a legjobb volt ezek közül a The Swing of Delight.

Santana ehhez a különleges munkához néhány állandó zenésztársa, köztük a „Gorilláknak” nevezett szenzációs ütősnégyes – Armando Peraza, Graham Lear, Raul Rekow, Orestes Vilato – mellett a jazz- és jazz-rock olyan nagyságait hívta meg, mint Herbie Hancock, Ron Carter, Wayne Shorter és Tony Williams. Ez a négy muzsikus a 60-as években Miles Davis kvintettjét alkotta a legendás trombitással, a következő évtizedben pedig a V.S.O.P. formációban játszottak együtt, Shorter pedig alapítója volt a jazz-rock egyik meghatározó csapatának, a Weather Reportnak.

A borítón gyermekrajz-szerű vízfesték, a hátsó fedélen Santana csillogó szemű, tiszta mosolyú arca, míg a belső borítón egy Buddha-alak tengerrel és piramisokkal a háttérben, valamint Carlos bioenergiát gyűjtő „mudra”-kéztartással.

Szinte teljes egészében instrumentális alkotásról van szó, csak a La Llave című, karibi hangulatú szerzeményben tesz Santana engedményt. Sri Chinmoy nemcsak inspirálója az albumnak, hanem egyik zeneszerzője is: az ő motívumait használja fel Carlos az első korongot nyitó Swapan Tariban és a második első számában, a Phuler Matanban. Az első egy határozottan energikus, rock-ossá tett dallam, míg a másik egy ismétlődő mantrára emlékeztet- akár a Mester is pengethetné lantján - de ha másképpen közelítjük meg, akkor egy flamenco-táncos méltóság-teljes lépéseit láthatjuk, amelyet aztán bolero-ritmusra pörget fel a muzsikus. Újabb adalék arra, hogy értelmetlen mereven kettéválasztani a keleti és a nyugati szellemiséget. Közben a klasszikus zene és a film világába is tesz egy kirándulást gitárosunk: Aram Hacsaturján Spartacusának szerelmi témája, Alex North átírásában a lemez legszebb felvétele. A darab, amely Stanley Kubrick nagyszerű filmjét zárja (sürgősen nézze meg, aki még nem látta!), visszaidézi azokat a sokszor megcsodált „gitársiratásokat”, amilyeneket csak Santana tud, ha nem olyan bombasztikusan, mint ahogyan azt a Samba Patí-ban, vagy az Europában tette, az ütősök finom visszafogottsággal erősítik az intimitást, Hancock Fender-zongorája csupa merengés, míg Shorter szopránszaxofonja reménytelenül szomorú. A Song For My Brother viszont a rockra vágyók igényeit is kielégíti.

A második korong ismét Sri Chinmoy-témával indít, a Jharma Kala azonban egy teljes életörömöt és felszabadulást árasztó jazz-rock darab, egy másik szaxofonos vendég, Russell Tubbs egészen free-s szólójával, de Carlos játékossága is egészen meglepő. A Gardenia samba-indíttatású muzsikáját is érdemes „belülről” hallgatni, a Caravanseray legszebb hangulatai térnek vissza, és még Ron Cartertől is kapunk egy kellemes bőgőszólót. A negyedik oldal indít a La Llavéval, amelyben a Santana Band mókázhat egyet kedvére. A Golden Hours táncát Santana gitárja és Tubbs fuvolája teszi élvezetessé, de nem unatkozik benne a kongás szekció sem és a végére teljesen bevadulnak: Carlos még a wah-wah pedálra is rátapos. Az albumot ismét egy „elmélkedőbb” darab zárja le, Shorter szerzeménye, a Shere Khan, The Tiger, odavarázsolva nekünk a dzsungelek fülledt, nyüzsgő csendjét – elférne egy korabeli Weather Report-albumon is.

A The Swing of Delight arról is nevezetes, hogy a rock történetében először készítettek lemezfelvételt digitális módon, öt évvel az első rock-CD, a Dire Straits Brothers In Arms-ja előtt. Éppen a felvétel újszerűsége miatt, amely főleg az ütősök hangzásánál észrevehető, a szokásosnál rövidebb időtartamú a dupla LP.

Carlos Santanának, aki a 80-as évek közepére eltávolodott Sri Chinmoy-tól, a következő 20 évben nagy magasságok és nem kisebb mélységek jutottak osztályrészül a lemezfronton. Rögtön a Swing után készítette el a Santana Band legjobb „újkori” lemezét, a Zebop!-ot, de a folytatás elmaradt. Következő albumain mindig akadt egy-egy jól sikerült szerzemény, de nem tudta korábbi sikereit megismételni. 1993-ban a Milagro ígért feltámadást, de további hat szűk esztendő következett zenészünk számára, aki aztán 1999-ben hatalmasat robbantott Supernatural című albumával, amely sztárénekesek egész sorától lett hangos. A lemez 8 és fél Grammy-t eredményezett Santanának (az egyiket egy duettért kapta), ennek ellenére a régi Santana-rajongók kicsit csalódtak, mert éppen az ő zenéje szorult kissé a háttérbe. Koncertjein azonban a mai napig az „igazi” Santanát halljuk, aki, ha belemelegszik szólóiba, a rock és a jazz-irodalom egész világát olvasztja össze saját hangjaival. Tapasztalhattuk ezt számtalan budapesti fellépésén – először 1983-ban, amikor a kettős buli napján született meg fia, Salvador, aki ma már rendszeresen vele játszik  – amelyek alkalmából soha nem mulasztja el megemlíteni, hogy egyik tanítójának Szabó Gábort, Gypsy Queen című örökzöldjének szerzőjét tekinti.