GNL911

Manapság, ha egy filmet vígjátékként harangoznak be a műsorújságban, már eleve gyanakszom. Szívesen megismerném azokat a szempontokat, melyek alapján kiosztják e kategóriát, mert számos esetben nagyon is szomorú, hogy ne mondjam, tragikus történeteket adnak el ilyen címen.

Ilyen volt például nemrégiben az Egy parányi mennyország című film, főszereplőként Whoopi Goldberget jelölték meg. Ő aztán tud komédiázni, ami belefér, gondoltam. Aztán kiderült, hogy ő csupán egy epizódszereplő, bár fontos, mert ő maga a Jóisten, a valódi főhős Kate Hudson, egy hiperaktív reklámmenedzser szerepében, aki karrierje csúcsán megtudja: gyógyíthatatlan rákbeteg, már operálni sem lehet. Közben beleszeret fiatal, jóképű, mexikói orvosába, aki viszontszereti és nem érti, hogy a haldokló nő miért akarja lerázni. Végül a lány úgy dönt, nem kellenek neki a kínos, és semmivel sem bíztató kezelések, hátralévő idejét ki akarja élvezni és még többé-kevésbé elviselhetetlenül rátelepedő anyjával is sikerül megbékélnie. Mit mondjak, ebben a témában már megcsinálták a Love Story-t, a maga nemében nem rossz, no és a Bakancslistát, amit ugyan a két zseni, Morgan Freeman és Jack Nicholson végigpoénkodik, de azért azt sem mondanám vígjátéknak. (Persze azt is annak nevezték). És szegény Whoopitól is csak néhány bölcs mosoly tellett – ezt szabta meg számára a forgatókönyv.

Legalább ennyire halálra röhögtük magunkat a Nathalie második élete című „vígjátékon”, amelyben az imádnivaló Audrey Tautou fiatalon megözvegyül: sportmániás férjét, aki a fejhallgatóval megy futni, elüti egy autó. Innentől kezdve a fiatalasszony szinte mániákusan csak a munkájának él, pedig főnöke nagyon szeretné őt szeretőnek, és még konfliktus is támad abból, hogy a lány, nagyon apránként, nagyon félve, végül kiköt egy kissé bumfordi, ám szeretni való és szeretetre vágyó kollégája mellett, és megtalálja hosszú évek után lelki békéjét. Nagyon jó, emberi, hangos érzelmek nélküli film, de még annyit sem lehetett rajta nevetni, mint az előzőn.

Azért „odaát” is tudnak. A La Stampa honlapján megjelent egy cikk arról, hogy a szomorú filmek hizlalnak, mert az emberek nem elégszenek meg a szokásos, tv előtti nassolással, hanem, hogy könnyeiket leplezzék, kimennek és keresnek valami plusz ennivalót is. Ehhez mellékeltek egy összeállítást minden idők 10 legszomorúbb filmjéről, amelyben az 5. helyen a Forrest Gump szerepelt. Lehet, hogy velem van a baj, és bár tényleg vannak benne szomorú, többé-kevésbé ízlésesen szentimentális jelenetek, és inkább a szatíra kifejezés illik rá, mint a vígjáték, nem sok olyan film volt, amin többet nevettem volna, és valahányszor újra megnézzük, már előre nevetünk a jól ismert poénokon. Vélhetően nem olaszok készítették az összeállítást, mert talán csak eszükbe jutott volna az Umberto D., vagy az Országúton…