Váratlanul kapok egy telefonhívást, hogy egy órán belül munkába állhatok egy hivatalban, ahol nyelvtudásomat hasznosítják. Egy modern épületbe kell mennem, amelynek emeletére csigavonalú, lépcsőnélküli emelkedő folyosó vezet.
Az új főnök, rokonszenves fiatalember, rögtön az asztalomhoz vezet, és minden különösebb bevezetés nélkül elém tesz néhány papírfecnit, köztük összetépetteket is. Ez utóbbiakat fordítás előtt nekem kell összeillesztenem, ami nem egyszerű feladat, mert teljesen összekeverték őket. Ennek ellenére pillanatok alatt egyberakom őket és a fordítás sem okoz gondot. Közben a főnök valami istentelen texasi tájszólásban telefonálni kezd, nem is állom meg szó nélkül, mire azt feleli, hogy New Yorkkal beszélt, és ha felbosszantják, nem tud magán uralkodni és rátör ez a cowboy-akcentus.
Amikor magunkra maradunk az új kollégákkal, az egyikük elárulja, hogy egy kedves fiatal hölgy munkáját kaptam meg, aki sajnos a napokban öngyilkos lett. Kettős életet élt, nappal itt dolgozott, este pedig egy avantgárd színházi társulatban játszott. Alig várom, hogy leteljen a munkaidőm, kitör belőlem az oknyomozó újságíró és felkeresem ezt a társulatot. A színészek láthatóan még mindig társuk halála okozta sokk alatt vannak, sőt, a beszélgetésekből az is kiderül, hogy többen is hasonló szörnyű tettre készülnek.
Feljegyzéseimet gyorsan átültetem angolra, másnap becsempészem a fordítani valók közé, hogy megtudja a világ, mi történt. A főnök értékeli a trükköt, és módosítja munkakörömet, mostantól kezdve már riportokat is készíthetek. Az új téma egy vándorló mutatványos társaság lesz.
A csapat vezetője, jóképű, rokonszenves cigány férfi rögtön befogad, bár mondom neki, hogy az én kézügyességem a nullával egyenlő, mégis felajánlja, hogy tartsak velük néhány előadásra konferansziénak, és ha megtetszik ez az élet, akár örökre. Gyönyörű felesége is bíztat, mi több, nemcsak a társulathoz való csatlakozásra. Néhány nap elteltével szinte közvetlenül a férje háta mögött csókol meg és mások által is jól hallhatóan odasúgja nekem: „És mit kapsz majd tőlem holnap a ligetben…” Kezdem a helyzetet egyre veszélyesebbnek érezni, legszívesebben lelépnék, de másnap reggel az asszony megerősíti invitálását és még azt is hozzáteszi, hogy ha nem megyek el a légyottra, meghalok. Én viszont tudom, hogy ha elmegyek, akkor is…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
