GNL911

Talán harminc éve láttam utoljára a Moby Dicket, John Huston 1956-ban készült filmjét, Gregory Peck-kel a főszerepben. Azzal a Gregory Peck-kel, akit a közönség akkoriban nehezen tudott elképzelni gonosz szerepben. Olvastam, hogy annak idején a kritika lesújtóan nyilatkozott Ahab kapitány megszemélyesítőjéről, egy friss írás pedig menthetetlenül porosnak nyilvánította a filmet.

Lehet, hogy én is poros vagyok, lehet, hogy elfogult vagyok Gregory Peck iránt, de a filmtől 30 év után újra kirázott a hideg tőlük, és jól tettük, hogy nem lefekvés előtt néztük meg, mert akkor bizony kísértett volna a bálnához kötözött halott kapitány kísértete, amint int, hogy kövessük.

De nem csupán a történet feszültsége, a kor technikájához képest szenzációs felvételek, vagy egyes önmagukban is remekmű jelenetek (az Orson Welles alakította lelkész Jónás-példázata, az agyontetovált Queequeg mozdulatlan halálvárása) teszik maradandóvá a Moby Dicket, hanem – tengeren, bálnán túl is – az emberi megszállottságnak, a monomániának és annak ragályosságának természetrajza. Ahabban a saját szerencsétlenségéből táplálkozó bosszúvágy végzetesen összefonódik ellentmondást nem tűrő kapitányi hatalmával. „Ha a Nap sértene meg, őt is visszaütném” – mondja. Kezdetben csak a „felesleges” zsákmányról mond le Moby Dick üldözése címén, hamarosan azonban már saját emberei élete sem számít neki, akik azonban, ahelyett, hogy szembefordulnának vele, egyre jobban átitatódnak az ő őrületével. „Nem látok már itt egy ismerős arcot sem” – mondja Starbuck, az első tiszt (Leo Genn), az utolsó, aki még megpróbálja visszatartani Ahabot, sőt, még attól sem riadna vissza, hogy megölje, miután egy pokoli viharban teljes gőzzel, teljes vitorlázattal vezeti bele hajóját. De az ítéletidő is Ahabnak dolgozik: a vihar „Szent Elmo fényével” világítja meg az árbocokat, a lándzsákat, mintha égi jel lenne – tehát nincs más hátra, mint előre! Néhányan tudják, hogy „csal”, mégis vakon követik, akkor is, amikor az egyik csónakot tele emberrel elnyeli a tenger, és borzadva nézik végig, hogy a kapitány belekapaszkodik a tengeri óriásba, és utolsó erejével is próbál rajta halálos sebet ejteni, mígnem Moby Dick alá nem merül vele. Amikor újra felbukkannak, a már halott kapitány mintha intene társainak. Ekkor merül fel bennük először, hogy meghátrálnak és életüket mentik, de ezúttal az utolsó józan ember, Starbuck az, aki végső rohamra tüzeli őket. A fehér bálna, a tenger azonban legyűrhetetlen, a dicsőséges vadász ember csupán porszem ebben a küzdelemben. Csak a történet narrátora, Ismael menekül meg „kannibál” barátjának koporsójába kapaszkodva, hogy hírt adjon e végzetről.

Ahab kapitány nem veszett végleg a tengerbe, most is ott áll a hajóhídon, hogy a legbarbárabb vizekre vitorlázzon, kerül, amibe kerül és meg sem próbálja, hogy magyarázatot adjon arra, miként vették át felette az uralmat démonai. A legénység nagy része még révülten nézi…