GNL911

Amikor Peter Gabriel 1975 augusztusában othagyta a Genesist, a progresszív rock-világ megdöbbent: mintha Mick Jagger szállt volna ki a Rolling Stones-ból. Mi lesz velük egymás nélkül? - tették fel a kérdést. A választ azóta már tudjuk, egész tűrhetően elboldogultak külön-külön is, bár néha idétlen újságírók még mindig zaklatják az érdekelteket a 30 évvel ezelőtti üggyel. Mindenesetre akkor Gabriel volt az, aki jobban meg akart szabadulni az előző évek örökségétől, és két évvel később már láthatóak voltak bizonyos jelei Peter igazi útjának.

Önmagában is meglepő, hogy a műfaj egyik ikonja identitását keresi. Persze ha tudjuk, hogy Gabriel éveken át maszkok mögé rejtőzött, így adva elő rock-színházi történeteit, már nem is annyira furcsa, hogy szeretett volna végre önmaga lenni. A lemezborítókon még 1986-ig, a Soig nem is vállalta csupasz arcát, de a koncerteken már letette az álarcokat, legfeljebb arc- és szemfestésekkel a publikumot, pedig, aki látta őt közvetlen közelről élőben, az tudja: különlegesen kék szemének delejes vonzásától is elég nehéz szabadulni. Az 1977-es első albumon, amelynek utólag adták a Car címet, mivel Petert a tasakon egy esőverte autóablak mögött látjuk, belül ugyanúgy, csak szemét csillogó kövek takarják (Hypgnosisék műve), sokirányú próbálkozásoknak lehetünk tanúi, amelyekből azonban rövid idő múlva kialakult a ma már jól körülhatárolható, de mindig újabb meglepetésekkel szolgáló Gabriel-stílus.

Az énekes, aki zongorázik és fuvolázik is, mindenekelőtt sutba dobta a korábbi, szépen kígyózó dallamokat, de fittyet hányt a pop-rockban kialakult dalhagyományoknak is. Talán csak a lemezt záró Here Comes The Flood férne el a Lamben, vagy a Selling England By Poundon, bár ennek a nyitányában egy apró ázsiai hangulatú fuvolaszót hallunk. De a koncerteken azóta is rendszeresen felhangzó Solsbury Hill már felrúgja a „szabályokat” kissé „félrecsúszott” ütőivel (ne felejtsük, hogy Gabriel első zenekarában még dobolt...), a nyitó Moribund The Burgermeiserben viperaként kúsznak elő az elektronika mögül az énekhangok és a hangszerek, hogy egy-egy pillanatra fanfárrá magasztosuljanak, hogy aztán megint a Kaszás képe bújjon elő lerázhatatlanul. A Humdrumban az egyes részek mintha csak egymáshoz lennének ragasztva, ráadásul az egész „biceg”. A Slowburnben már-már Who-szerű hard-rockot vélünk felfedezni, de ezt is sikeresen agyoncsapja egy largo fortissimóval, aminek gitárját akár Steve Hackett is játszhatná (Dick Wagner az elkövető) és a végén az aprózó hangok pernyeként hullnak ránk, lassú tűzű máglyára küldöttekre.

A Waiting For The Big One elvetemült blues, bizonyítandó, hogy Gabrielnek fogalma sincsen a blues-éneklésről (?), és beletesz egy olyan gitársírást, amely elmegy egy Gary Moore-lemezen (ez itt most éppen Steve Hunter), de ebben az összefüggésben minimum ciki. Ne kíméljük egymást, mi jön még? Down The Dolce Vita: egy viharfelhős szimfónikus dörgedelem bevezetésképpen – valahogy így küldte Mózes a csapásokat Egyiptomba   a Tízparancsolat című filmben - egy száguldó gitár, (Robert Fripp a King Crimsonból is besegít, ő majd a második Gabriel-lemezen jut fontos szerephez) felette Gabriel elcsuklásokkal teli éneke, és aztán megint jönnek azok az idegesítő ketyegések. Akinek ezután még van kedve az „édes élethez”, bátor ember. Ezekhez képest a country-kuplészerű Excuse Me maga a felüdülés. Ebben Fripp szólaltatja meg a bendzsót, a tubát pedig egy fiatal amerikai basszeros, akinek innentől kezdve érdemes megtanulni a nevét: Tony Levin.

Bár az özönvízról szólt a lemez utolsó dala, nem mondhatjuk, hogy Gabriel XV. Lajos példáját követte volna: az általa elindított áradatot nagy következetességgel maga folytatta, közben egyre távolabbra merészkedett az európai zenéktől, és nem csupán egyik legfőbb elindítója volt a WOMAD-fesztiválokkal annak az irányzatnak, amit ma – egyelőre nincsen rá jobb szó - „világzenének” nevezünk, hanem ezeket az elemeket fokozatosan saját muzsikájába is beleillesztette.

Peter Gabriellel eddig háromszor találkozhatott személyesen a magyar közönség: először 1987 szeptemberében, néhány hónappal a Genesis budapesti fellépte után az MTK pályán tartott lélegzetelállító koncertet. E sorozat szerzője alig néhány méter távolságból nézhette végig az előadást, és azt a pillanatot, amikor a transzban lévő Gabriel bezuhant a közönség közé a Lay Your Hands On Me című dal közben. Egy évvel később az Amnesty International Human Rights, Now! Népstadionbeli koncertjének egyik főszereplője volt Stinggel, Tracy Chapmannel, Bruce Sprinsteennel és az általa felfedezett szenegáli csillaggal, Youssou N,Dourral. Ez volt az első eset, hogy az addig „imperialista ügynöknek” titulált emberi jogi szervezet betehette a lábát legálisan Magyarországra. Gabriel dalainak üzenetét az is megértette testbeszéde révén, aki egy szót sem tud angolul... Azóta már háromszor is járt nálunk Peter, kicsit meghízva, kopaszon, fehér sejkszakállal, de szuggesztív ereje, játékossága, emberi és előadói becsületessége semmit sem kopott, és mindezt átérezhettük még az Aréna nem éppen ideális körülményei között is.

És ha valaki azt akarja elhitetni velünk, hogy a videoklip csupán az üzlet látványos része, forduljon bizalommal Peter Gabrielhez: Sledgehammer, Don,t Give Up, Steam, Talk To Me...