GNL911

Láttam egy lányt az utcán, aki gyalogolva evett villával egytálételt az utcán. Igaza van tehát azoknak, hogy akik azt állítják, hogy az emberi evolúció ma is tart.

Egy lágerben lakunk, és éhezünk. Pedig körülöttünk ínycsiklandó süteményeket sütnek, amelyekhez édes teát szolgálnának fel. Elterjedt azonban, hogy mindent megmérgeztek és éppen az a nagy próbatétel: úgy kell túlélnünk, hogy semmihez sem nyúlunk.

Szabadtéri színpad. A Superstar előadása előtt néhány perccel belopózom a színpadig, az utolsó lépcsőfokon állok meg. Odafent már elindul a mozgás, mindenki jelmezben van, rajtam tengerkék póló és ugyanolyan színű rövid nadrág, lábamon saru. Megszólal a nyitány. Aztán egy pillanatnyi csend és jön a Judás belépőjének riffje. Ekkor minden reflektor rám vetül, minden színész felém fordul. A riff csak szól, de senki nem énekel. A színészek egyre erősebben néznek engem, és megértem, hogy ma én vagyok Júdás. Én belekezdek: „My mind is clearer now”…

Az utcán szólít le az a ma már neves újságírónő, akibe több mint 20 évvel ezelőtt majdnem belepusztultam. Most az egyszer, utoljára bocsássak meg neki, és folytassuk ott, ahol egykor abbahagytuk, mert ő mindig csak a boldogságot kereste és végül a boldogtalanságot találta meg. Próbálom finoman lezárni, őt, felszállok egy helyi vonatra, de csak rohan utánam. Végül nem bírom nézni, leszállok. Ugyanazok a kékes-szürke, kétségbeesett, mégis nagyon büszke és tudatos szemek…Jön utánam, követ hazáig, be is jönne a házamba, de Életem meglátja. Alig tudom neki megmagyarázni, hogy ez a lány csak egy rossz álom és nem idéztem meg őt, hanem ő engem…A nő letörli utolsó könnyeit: „Úgy látszik, most sem én nyertem” – mondja.

Találkozónk van régi francia iskolánkban. A domb, amely odavezet, kevésbé meredek, mint valójában és még egy másik erdei út is vezet hozzá. A szűk kapu a régi, de mögötte a tér sokkal szélesebb. Az út egyik oldalán fehér temető, régi tanáraink nyugszanak ott, de egyiküket sem találom meg. Az osztályépületek annyira messzire kerültek, hogy nem is látszanak szinte, de felépült egy nagy színházterem, ahol éppen francia újhullámos sorozatot vetítenek. Előtte kávézó, ahonnan egykori hírügynökségi főnököm köszön rám. Ő lett itt az igazgató-helyettes. Pedig annak idején azért vett be még kezdőként a rovatába, mert kellett egy jó franciás, tekintettel arra, hogy sem ő, sem a többiek nem tudtak franciául.

Az egykori fegyveres erők napján előbb bombariadó volt a 3-as metróban, majd tűzharc és lövöldözés a XVII. kerületben. Áldozatok azonban nem voltak, lehet, hogy filmforgatást néztek bűnügynek rendőreink, miként az már máskor is előfordult.

Több pénzt a gazdagságba! – ordítja ránk egy arctalan óriás plakát.

Egy koncertszervező irodába megyek be, hogy néhány előadásról érdeklődjem. Kedves vörösesszőke hölgy fogad, és biztat, hogy kezdjem el. Mit? – kérdezem. A dalt – feleli. Erre nem számítottam. Próbálgatom magamban, hogy mi az, amit el tudok énekelni hosszú évek szünete után, minden gyakorlás nélkül. Aztán, lesz, ami lesz alapon belekezdek a Stairway-be. Tudtam, hogy ezt fogod énekelni – mondja a hölgy kigyúlt arccal. Szerencsére a befejező szakaszig nem kell eljutnom.

Görög szigeten vagyok, és megmentek egy népes, több nemzedékes családot. Hogy háborús ellenségtől, vagy természeti csapástól, nem tudom, de nagyon hálásak nekem. Még egy újságírót is kerítenek, hogy elmesélhessem nekik az esetet. Próbálok szerényen viselkedni, inkább a család hősiességét, összetartását kiemelni. „Ön véletlenül nem J.M.?” – kérdezi váratlanul a riporter. „Nem, de jó barátok vagyunk” – felelem, de nem árulom el neki, hogy ő is itt van a szigeten, hogy ne zaklassák.

Összesen 34 évre ítéltek négy fiatalt, akik halálra vertek és rugdostak egy hajléktalant. Ahogyan azt Kicsi Alex és drugjai tették a Clockwork Orange-ban. További négy fiatal egy rendőrt vert össze egy 68 évvel ezelőtti pogrom helyszínén, mert segíteni akart annak az embernek, aki szóvá tette a fiatalok motortúráztatását. Egy hatodikos fiú megpofozta és megrugdosta a tanárnőjét, mert nem engedte dohányozni. Pedig csak két hét kellene, hogy rendet csináljon valaki az országban.

A gyógyszertárban, egy ősz, hosszú hajú férfi több láda multivitaminos étvágyerősítő italt kér. Amíg a gyógyszertáros nő kicipeli neki a ládákat, a pult alsó párkányán futtatja ujjait. Nem ideges dobolás, láthatóan zongorafutamokat játszik, lehet, most komponálta őket. Sajnos nem hallom ki belőle a zenét, nyilván azért, mert nem tudok kottát olvasni. Biztosan az új zenékhez kell neki az energia. Vagy pedig a kis üvegekből készít magának új ütőhangszert?

Láttam egy sötét emberi alakot, aki égnek emelte mindkét kezét. Fohász, diadal, kétségbeesés? Ki tudja. Egy véglény végtermékeként lapult a fűben.

Vajon a Jehova Tanúit miért nem zavarják el egyetlen aluljáróból sem?

Magas mennyezetű, hatalmas, világos ablakú lakásban művészek gyülekeznek. Valamennyiüknek menekülniük kell, de maguk sem tudják, hogy az életüket, vagy az életművüket mentsék-e. Végül megérkezik egy vörös hajú, bohókásan göndör nő, aki felajánlja, hogy elvezeti őket egy biztos rejtekhelyre, amíg a vészkorszaknak vége lesz, a műveiket pedig nyugodt szívvel rájuk bízhatják. Lemennek a pincébe, ahonnan újabb és újabb ajtók nyílnak, majd eljutnak egy nagy tavas barlanghoz, ahol egy szűk sziklahasadékon keresztül vezet az út egy másik, szelíd kertvárosba. Egyedül én nem megyek velük, inkább a nővel maradok, hogy együtt mentsük meg a könyveket, zeneműveket, festményeket, mert nekem olyan papírjaim vannak, amelyek a világon mindenütt védettséget biztosítanak nekem. Amikor megérkeznek a gyűlölt hatalom emberei, mi békés, műgyűjtő párként állunk eléjük és amilyen ostobák, el is hiszik rólunk. Aztán eltelik néhány év, a vége a gyűlöletnek és egy kávéházban találkoznak újra az egykor üldözött művészek. Valamennyien túlélték az időszakot, és jelentkeznek, hogy visszakapják műveiket. Hiánytalanul megvan minden, csupán az a baj, hogy a művészek nem ismerik fel saját alkotásaikat, mindenki a másét szeretné magáénak tudni.

Vajon keres Nino Rota szelleme Mahler I. szimfóniájának III. tételében, amikor a Frére Jacques gyászindulója átvált egy játékos klezmerre?

Új pénztároslány érkezett a szomszédos szupermarketbe. A megszólalásig olyan, mint egykor a kollégium legapróbb lánya, ugyanolyan tejbőrű, és lenszőke, ugyanolyan babaarcú, mint ő. Az sem lepne meg, ha Lilliannak hívnák. Igaz, ő azóta velem együtt öregedett és ha jól tudom, óvónő lett.

Az ember bemegy a Néprajzi Múzeumba, hogy megnézze a World Press Photót, és rosszkedvű lesz. Utána kijön a Kossuth térre és még a maradék kevés életkedve is elmegy. És néhány órával később nem érti, miért mondja Párja, hogy gyönyörű ez a város.