GNL911

Ötven évvel ezelőtt, 1964 október 12-én Robert Moog egy harminc éves mérnök, „Az elektronikus zene moduljainak ellenőrzött feszültsége,”, nem túl megnyerő című javaslattal jelentkezett az Audio Engineering Society-nél. . Gyakorlati bemutatót is tartott egy maga által készített prototípussal, amely ugyan felkeltette kollegái érdeklődését, de semmi több. Ez alkalommal és a következő években megpróbálta meggyőzni kollegáit, hogy a zene jövője ebben a kábelekkel és gombokkal teli furcsa szerkezetben van, és a saját vállaltnál megépíthető. A különös szerkezetet csak sok évvel később nevezték el „szintetizátornak”

Tíz év alatt a zene története, hallgatásának módja és élvezete forradalmi átalakuláson ment át.. Eközben eltelt egy negyed század és Moog ismét jelentkezett az Audio Engineering Society-nél. A közönség kételkedve hallgatta a szavait, de Moog elindított egy magnószalagot, és Bach zenéje egy különleges elektronikus változatban betöltötte a termet, és a hallgatóság tapsviharban tört ki. Moog végül úgy érezte, hogy helyes úton halad zeneszerszáma elismertetése felé, amely a zene terén a szaxofon megalkotása óta a legnagyobb újítás volt. A szalag Johann Sebastian Bach III. Brandenburgi Concerto-jának utolsó tételét tartalmazta, amelyet Walter Carlos adott elő.

A csodagyerekként induló Carlos zeneszerzést tanult és volt egy fixa ideája: bebizonyítani, hogy az elektronikus zene nem szükségszerűen bonyolult a hallgató számára. Kapcsolatba lépett Rachel Elkind producerrel, aki kezdetben szkeptikus volt, de amikor meghallotta ennek a Concerto-nak egy részletét, nem volt kétséges számára, hogy lesz egy Bach-album, kizárólag szintetizátoros felvétellel. Sikerült meggyőznie az akkori Columbia (később Cbs) társaságot, hogy néhány fillért fektessen be a fura vállalkozásba. A”Switched on Bach” című lemez szinte titokban jelent meg 1968-ban. Néhány hónap után a Columbia vezetői az eladási adatokat figyelve, nem hittek a szemüknek. Ez a zene, amelyet addig soha senki nem tudott előadni élőben, az összes klasszikus zenei albumot megelőzte, majd megállapodott a top 10-ben. A több mint 500 000 eladott példánnyal több, mint egy évig a top tízben maradt és elnyerte a Grammy díjat.

A váratlan sikeren felbuzdulva Carlos és Elkind új merész vállalkozással álltak elő: Beethoven IX. szimfóniájának feldolgozásával megalkotni az első elektronikus vokális hangot. Ugyanezekben a napokban egy barátja megajándékozta a zongoristát Anthony Burgess Mechanikus narancs című könyvével. Amikor meghallotta, hogy Stanley Kubrick filmet forgat a regényből, elküldte neki a kísérőzene tervezetét. A történet további része már ismeretes: egy filmes remekmű és minden idők legemlékezetesebb kísérő zenéje született meg. Nem csupán a IX. kórusa hangzik fel Carlos adaptálásában hátborzongatóan, hanem övé a nyitány is, amelyet Henry Purcell Mária királyné gyászindulójából készített. Aki látta a filmet és zenét, soha többé nem tudja elválasztani ezeket a hangokat a félelmetes nyitó képsoroktól. Később Carlos, aki nővé operáltatta magát és Walter helyett immár Wendy néven élt tovább, egy másik híres Kubrick-filmet, a Ragyogást is megzenésített. Tudjuk, milyen eredménnyel…

A találmányokból Moog egy alapvető leckét megtanult: ha nem sikerül meggyőznöd a közönséget, cseréld le a közönséget! Évekig kitartott amellett, hogy gépeit a mérnököknek és az avangard zenészeknek mutassa be; majd partnereket váltott. Korabeli fotók olyan nagy rock-fesztiválok bolondok házában ábrázolják, mint a Monterey-i, miközben rendíthetetlenül mutatja be a szintetikus zene erejét a rock sztárjainak.

A Switched on Bach sikerének köszönhetően a szintetizátor kezdett megjelenni olyan zenészek lemezein, mint Simon and Garfunkel, sőt, a Beatlesnél is megjelenik az Abbey Road című albumon.

A kezdeti lelkesedések után azonban a megrendelések elmaradtak, a moog (ekkor még így nevezik) úgy tűnt átmeneti divat maradt: a gyártó cég a bankcsőd szélén állt. A pop zenészek számára nem volt alkalmas a használata, mivel túl drága és élő koncerteken nem volt használható. Miközben Moog konferenciákon vett részt, technikusai kialakítottak egy egyszerű és kisméretű változatot: a Minimoog-t. A feltörekvő progresszív rock generáció új billentyűsei azonnal felismerték zeneeszközeik bővítésének potenciális lehetőségét. És bár a beállítás még bonyolult volt, bár sohasem lehetnek biztosak abban, hogy megismételhetik ugyanazt a hangot, a lelkes felhasználókat ez nem bátortalanította el. Hamarosan megszülettek ennek a hangszereknek a mesterei is, mindenekelőtt Keith Emerson, majd őt követte Rick Wakeman – ők már egyenlő rangot biztosítottak neki a Hammond-orgona és a klasszikus zongora mellett, nemcsak a komolyzenei átdolgozásoknál és szólóknál használták, hanem új, saját műveket is komponáltak rá. És jöttek az újabb és újabb billentyűsök, akiknek már természetes szövetségesük lett Moog mester találmánya, Vangelistől Ken Hensley-ig.

1972-ben a Moog az olasz 45 fordulatos lemezek klasszifikációjának élére került Guardiano del Faro olasz énekes és zongorista Gabbiano triste című hangszeres darabjával. Ezekben az években a brit Ems vállalat Moog technikusainak intuícióit tovább fejlesztette, és a szintetizátorok más modelljeit kezdte gyártani, amelyek „hordozhatóbbak” és megfizethetőbbek lettek. Olyan művészek, mint Brian Eno, Jean-Michel Jarre, vagy Franco Battiato azonnal elfogadták. Halljuk a Pink Floyd The Dark Side of The Moon című albumán is (1973), amely minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott lemeze lett.

David Bowie 1977-ben, Berlinben a Hansa Studióban a Heroes-t vette fel, amikor Brian Eno kifulladva és izgatottan, kezében egy lemezzel kijelentette: „a jövő hangját hallottam”. Donna Summer I Feel Love című dalának szintetizátoros felvételét tartotta a kezében. Tizenhárom évvel Moog első bemutatója után, a szintetizátor diadalmasan bevonult a diszkotékákba…