Cipőt akarok venni egy olasz boltban. Elmagyarázom az eladónak, hogy egy kényelmes, de elegáns fekete félcipőt szeretnék, mire ő kizárólag szürke papucsokat mutogat nekem. Egy darabig próbálkozom, hátha félreértette, de aztán feladom. Mégis akad egy mentő ötletem, hogy ne távozzam tőle eredménytelenül. Azt hallottam, hogy a kertjében van egy gyógyforrás és onnan szeretnék vinni néhány palack vizet. De úgy tűnik, hogy ezzel sincsen szerencsém, mert azt mondja az olasz, hogy nem tud adni a vízből, mert eltörött a nyomócső.
Úgy döntök, hogy nem fog kitolni velem. Kimegyek a kertbe, ahol egy gyönyörű tiszta tó csillog nem kevésbé szép, harmonikus fák között. A tóban egy középkorú európai férfi fürdik két fiatal ázsiai lánnyal hancúrozva. Az egyik időnként lebukik a víz alá, hosszasan, mintha gyöngyhalász lenne, majd amikor ismét felbukkan, egyre szebb lesz. Bár nem vagyok túl jó a víz alatti úszásban, összeszedem minden levegőmet és én is lebukok a mandulaszemű virágszállal. Egészen lemegyünk a tó fenekéig, ahol két kő között a gyógyforrás buzog. A lány abból iszik, attól ragyog annyira. Én is kortyolok egy nagyot, majd kiúszom a palackjaimért és újra alámerülök, hogy megtöltsem őket. A boltos meglátja sikeremet és már mondaná is a víz árát, de megelőzöm: mostantól kezdve az legyen a víz ára, hogy mindenki maga megy le a forráshoz és közvetlenül a kövek közül issza ki az Élet Vízét…
Cipőt nem vettem, de már nem is kell, mert lebegek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
