GNL911

Egy gangos ház. Olyan, mint a Tűzoltó utca 25-ben. Vagy a Régi idők focijában. Még azt sem tudom, hogy maga a szó mit jelent. Mint ahogy nem tudom a Glücksmann név jelentését sem. Így hívták azt az embert, aki Apámnak nevelőapja, húgainak édesapja volt néhány évig. Neki nem volt szerencséje, a Don-kanyarban végezte. Nagyanyám és gyermekei túlélték.

Anyai nagyanyámnak csak sztereotípiái voltak. Egyszer utánzott egy imádkozó zsidót. Hajlongott és közben valamit halandzsázott. Amikor szakállt növesztettem és hónapokig nem látott, találkozásunkkor közölte: „Olyan vagy, mint egy szentes zsidó”. Ekkor már tudtam, hogy mit jelent.

Lágymányos. A velünk szembeni lakásban egy kedves, szelíd család. A lelke H. néni volt, aki évek óta ápolja béna férjét. Auschwitz-ból tértek vissza, lányuk soha nem heverte ki a lágert, 42 évesen meghalt. H. néni, aki Kunmadarasról származott – a helységnév csak később jelentett egyet számomra a pogrommal – szerette, ha bemegyek hozzájuk és előadom mindenféle fantáziás történeteimet egy „svéd királyról”, természetesen A. bácsi, aki valamikor nyomdász volt, lett a főminiszterem, akit minden alkalommal felvidított a jelenlétem, nem volt olyan játék, amibe ne ment volna bele. Aztán egyszer a szomszédunk becsöngetett hozzánk, telefonálni szeretett volna - nekünk volt telefonunk, nekik nem - és megjegyezte nagyanyámnak, hogy nem akar becsengetni a K. családhoz, mert azok „másfélék”. H. néni előbb a férjét, aztán a lányát, végül a vejét is eltemette. Mégis, kilencvenhez közel még ő járt el gondozni azokat az egykori munkásmozgalmi harcostársait, akik rászorultak.

Baranyai úti általános iskola, első osztály, első nap. Mindenki azonnal felfigyel egy izgő-mozgó, sokbeszédű gyerekre, aki hamarosan kifejti, hogy atomfizikus és űrhajós lesz, mire a tanító néni közli: „Zűrhajós”. A fizika megmaradt, ma egyetemi tanár. Apját a családban azóta is „V. Apukaként” emlegetjük. Akadémia, a magyar számítógép egyik atyja. Túlélő, a túlélők szószólója 90-hez közel is. Az utóbbi években vele szinte gyakrabban találkoztam, mint a fiával. Legutóbb a MüPában Krzysztof Penderecki koncertjét hallgattuk együtt.

Még mindig a 60-as évek. Széchenyi-hegy, Kalóz utca 12. Két mesebeli idős hölgy vállal ódon levegőjű házában gyermeküdültetést. Két nyarat is ott töltök. Itt találkozom egy testvérpárral, akik azóta is a barátaim. Fogalommá válik számomra házuk, a Pozsonyi út 54. Soha nem felejtem el első élményemet, a szolid polgári lakást, a tejszínhabos kakaós uzsonnát. Csak nemrégiben tudtam meg, hogy házuk a „csillagos házak” egyike volt 1944-ben. Szüleik visszajöttek a lágerből, az apa közel 100 évet élt, az anya is elmúlt már 90, mindketten jogászok voltak, sőt, az anya ma is aktív. Gy. a kisebbik fiú apját követte a szakmában, még irodájában is, P.-t a matematika és a művészettörténet vonzotta, így együtt, no meg a francia nyelv, ez is közös szerelem volt számunkra. Neki a műemlékvédelem lett az életpályája. Mostanában leggyakrabban az Élet Menetén futunk össze.

60-as évek második fele. Róma, Lycée Chateaubriand. Nemzetközi iskola. Van a haveri körben vallon és flamand belga, elefántcsontparti, lengyel, brazil, vietnami, egyiptomi és természetesen sok olasz és francia. Az utóbbiak egyik H., akit sokat cikiznek dagisága miatt, de amúgy kedvelik, mert jól focizik és remek színészi képességei vannak, rengeteget nevetünk, amikor irodalom órán Moliére-t játsszunk és ő a főszereplő. Vele kapcsolatban emlegetik néhányan, hogy neki az alteste egy kicsit más, mint a többieké, de ez nem több, mint a kamasz fiúk szokásos érdeklődésének része. Párizsban él, menő üzletember. Egy fotót őrzök róla, amikor magára öltötte kedvenc bőrkabátomat, egy kicsit szűk volt ugyan neki, de azért nem állt rosszul rajta sem. Valahol még a bőrkabát is megvan, valóságos ereklye.

Tizenkilenc éves koromban első hírügynökségi főnököm kisember volt, aki megjárta Dachaut, később született egy súlyos Down-kóros lánya. Az öreg szerkesztő még 88 éves korában is bejárt hírleveleket csinálni. Egy időben Spanyolországban volt tudósító, amikor elkezdte felszámolni emlékeit, nekem adott egy kulcstartót a spanyol fociválogatott emblémájával. Az utolsó években, ha bejött, mindig velem beszélte meg a szélsőjobboldali média legújabb rémtetteit. Talán nemcsak azért, mert én ültem hozzá a legközelebb.

Következő főszerkesztőm, egész életem legjobb munkahelyi főnöke, ellenben olyan volt, mind külsejében, mind magatartásban, mint egy tökéletes angol úriember, aki számára a mindenkivel azonos távolság tartása ugyanúgy kötelező volt, mint a szakmai alaposság és tisztesség. A magyar újságírás Doyenje „csak” tanított, korának egyik legbátrabb és legelismertebb külpolitikusa volt. Egyszer, amikor hallottuk, hogy németül beszél valakivel telefonon, valaki megjegyezte: „Most ad választási tanácsokat Willy Brandt-nak”. Csendes humorával a legunalmasabb szerkesztőségi értekezleteket is fel tudta dobni. Ha látta, hogy már az összejövetel puszta létét is utáljuk, minden külön értesítés helyett elkezdte: „Kohn kivándorol a Szovjetunióból egy arany keretes Lenin-képpel…”

Az egyetemen csak egy hajszál választott el attól a lánytól, akit André Breton nyomán csak „macskafejű hajnalnak” nevezte. Apja a Színművészeti Főiskolán tanított, szerettem volna bekerülni dramaturgia-szakra, hátha így eljuthatok a filmezéshez. Egy időben a Puskin mozi kávézójában találkoztunk rendszeresen, csiszolgatta írásaimat. Aztán, ki tudja, miért, elmaradtunk egymástól.

A hírügynökségnél egymásra találtunk egy fekete hajú, különleges zöldeskék szemű démonnal, akit számomra érthetetlen irigység vett körül. Ugyanitt szövődött máig tartó barátság egy költő-zenésszel, aki megtanított „A pusztába kiáltó falra hányt borsó” igazságára és olyan „előre mutató” humorú dalokat énekelt, hogy az embernek a maradék életkedve is elment. De azért egy harmadik kollégával halálra röhögtük magunkat, amikor 9/11 után már harmadik hete tartottunk napi 12 órás ügyeletet, hétvégi pihenő nélkül. A zene hozott össze ugyanitt egy másik, máig kedves cimborával, akivel a 60-as évek aranykorában éltük ki minden rosszkedvünket, ha minden kötél szakadt. Csak később döbbentem rá, hogy mennyi félelem él benne, igaz, azokat rendre jól palástolja a külvilág előtt.

Az intelligens bulvárlapnál – mert ilyen is volt – egy kollégámat mindig akkor osztották be ügyeletes szerkesztőnek, amikor a Dallas ment, mert olyankor biztosan nem úszott el. Később ő lett Nagyfiam szakdolgozati konzulense. Ott dolgoztam együtt egy gyönyörű fotósnővel, akivel tökéletesen egymásra tudtunk hangolódni az alkotó munkában. Sajnos rövid ideig maradt nálunk, azóta három gyermeke van és egyre szebb lesz.

HP egyszerre volt az egyik legzseniálisabb és egyben a legőrültebb írástudó, akivel valaha találkoztam. Vele és akkori Kedvesemmel hármasban még egy rock-mellékletet is csináltunk. Neki köszönhetem, hogy rákaptam Leonard Cohen ízére: 1993 májusában az utolsó darab jegyet vettem meg 12 fontért a Royal Albert Hall-beli koncertjére, majd évekkel később egy magyar nyelvű on-line verseskötetet is csináltam Cohen szíves hozzájárulásával, ennek gazdagítása azóta is tart. Egyszer írt egy nagy riportot neonácikról, ami után két kis nyikhaj bejött hozzánk, személy szerint őt keresték. Erre ő megjelent a maga másfél mázsájával, és a fiúk úgy jártak, mint az egyszeri cowboy a kékre festett lóval. HP szóvicceivel, asszociációival romba döntötte a szerkesztőket, imádtuk, máskor féltünk tőle, és csak nagyon elrejtve mertük sajnálni egyre gyakoribb hullámvölgyei miatt. Az orvosok akkor követték el ellene a legnagyobb merényletet, amikor papírt adtak neki mániás depressziójáról. Az ötvenet sem érte meg.

E lap egyedi értéke volt, hogy elismert művészek, írók is munkatársak, vagy legalább szerzőink voltak. Éveken át nálunk dolgozott Avram Bogatir alakjának megteremtője, aki idős korában is imádta a nőket. Egy álmos képű, hajdan nehézatlétikai szakértőként működő riporter készítette a legabszurdabb interjúkat. A gülüszemű, búgóhangú énekesnővel készült beszélgetést például úgy indította, hogy pocsék a palacsintája. Ő készítette a nagy íróval az utolsó interjút, már annak halálos ágyán. Soha olyan morbid, mégis röhögtető párbeszédet még nem olvastam, mint amit ők ketten összehoztak!

Még a 90-es évek közepén, amikor egyszerre lett elegem mindenből, felmerült, hogy elmegyek az országból. Egy zenész barátom, aki Izraelben született – sajnos néhány éve váratlanul meghalt - felajánlotta, hogy segít nekem, még munkát is szerzett volna egy izraeli magyar lapnál. De éppen akkortájt váltam külön gyermekeim anyjától, és a srácokat nem lett volna erőm itthon hagyni. Azóta már többször elhatároztam, hogy egyszer mégis elmegyek Izraelbe, de amikor ezt kimondtam, rögtön kitört a háború. Lehet, hogy nem kell elhatározni, hanem csak menni?

Közös értelmiségi klubba jártam a lobogó fehér hajú író-szociográfussal, meg is jelent néhány írásom a folyóiratában, kár, hogy a rock-költészetet nem becsülte. 1968 évfordulója kapcsán a parányi professzorasszony megtisztelt azzal, hogy velem vitatkozott egy könyvbemutatón a 20. század egyetlen igazi, univerzális forradalmáról. „Jó reggelt, Mosodás!” – csúszott ki a számon, amikor egyszer egy hajnali műszak után megláttam a Tabánban a Színészt és ő szemrebbenés nélkül visszaköszönt. A szívem mélyéig hatolt a New York-i klezmer-muzsikus trombitaszója – Párom, tudtán kívül, ugyanolyan sapkát horgolt nekem, mint amilyent ő visel – és alig várom, hogy szeptemberben újra találkozzam vele.

A szénszemű, apróka filmrendezőnővel, aki ráérő idejében egy alternatív zenekarban énekelt és írt szövegeket, egy Sas-hegyi ház műterem-lakásának erkélyén füveztünk, miközben odabent eszement művészek és értelmiségiek vívtak avantgárd szellemi csatákat. „Segíts visszaadni az ihletemet” – mondta, és ott rögtön el is határoztuk, hogy közösen fogunk filmet írni. Néhány nap múlva el is küldött nekem néhány finoman perverz ötletet, amelyeket még sikerült tovább bolondítanom. Néhány hétig folyt az anyag cizellálgatása, szabadjára engedhettem benne rejtett énemet, aztán a filmrendezőnő egyszercsak kapott egy New York-i ösztöndíjat. 2001. szeptember 11-én azonnal e-maileztem neki, hogy nem esett-e baja, visszaírta, hogy jól van, két hét múlva kezdi mesterkurzusát a jeruzsálemi egyetemen.

Párizs: a deportáltak csupa kő, csupa rács, csupa vakító fény emlékmű, Paul Éluard, Robert Desnos versei. Az ember nyomasztó hiánya. Amsterdam: Anne Frank háza. A megérinthető rettenet Európa imádni való városában. Budapest: egy kiállítás a Műcsarnokban az Auschwitz-ban készült fotókból, köztük gyerekek, kamaszok portréiról. Akik közül senki talán menekült meg a gázkamráktól. Életem mellettem van, fogja a kezemet némán, csak tenyere hirtelen hidegével pórusainak riadt rebbenésével beszél.

Egyetlen arcot sem felejtek el, de az Önével szívesen kivételt tennék – mondta Groucho Marx. Emberek, vessetek a mókusok elé! – fohászkodott Woody Allen. Ne tégy hamis tanúvallomást, csak ha nagyon muszáj – figyelmeztetett Rejtő Jenő. Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné – hirdetett Örkény István. Idefigyeljenek, emberek! – fenyegetett Alfonzó. Láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban – mennydörögte Allen Ginsberg, akinek őrzöm kézfogását és akivel életemben először meditáltam egy budapesti egyetemi előadáson.

És valamennyien minden körülmények között ott voltunk az operában, továbbá mi vagyunk a szar-, a szar-, a szaracénok büszke serege…

Olvastam egy könyvet, amely a magyar filoszemitizmus múltbeli és jelenkori dokumentumaiból áll, Ki szereti a zsidókat? címmel. A szerkesztővel, Mózes Endrével a könyvbemutatón ismerkedtem meg. Kár, hogy nem korábban, mert akkor ezt az írást felajánlottam volna neki.

Ők az én együttlényeim. Lehet, hogy én is egy vagyok közülük. Lehet, hogy soha nem fogom megtudni. Lehet, hogy nincs is jelentősége.