GNL911

„Te vagy a virsli! – kiált rá egy kislány egy kisfiúra. Bízzunk benne, hogy nem Conchitának hívják.

Kiállítás-megnyitó egy budapesti kulturális intézményben. Ruhatár nincs, hátizsákom, amelyben a meleg miatt riporteri eszközeimet is tartom, kezd nagyon kényelmetlenné válni. Életem bíztat, hogy tegyem le egy üres asztal alá. Az asztaltól balra a kiállítást megnyitó szónokok. Az asztaltól jobbra az izraeli nagykövet. Mégsem ugrik senki sem rá a látszólag gazdátlan szatyorra, senki sem teper le engem a földre. Pedig a minap ilyenből kezdett lövöldözni egy őrült a brüsszeli zsidó múzeumban. Itt még nem uralkodott el a paranoia. No meg egyetlen magyar politikus sem jelent meg.

„Bent, tesó, nincs barát, csak sorstárs” – hallom három cigány fiú irányából. Az egyik mintha most szabadult volna, a másik pedig mintha éppen befelé kényszerülne, mert arról érdeklődik, hogy a felnőttek között is olyan-e, mint a fiatalkorúak között. Ránézésre ő legfeljebb határeset.

Madárcsontú vietnami lány néz rám hatalmas, riadt szemekkel. Lehet, hogy még gyerek, lehet, hogy már nem. Egykor V.M. kommunista költő azt írta róluk a háború idején, hogy „krizantém-lelkű nép”, akkor ezt úgy értettem, hogy szelídek és törékenyek. Aztán kiderült, hogy ők is ugyanolyan kegyetlenek az ellenséggel, mint bárki más, és ezt nem is lehet felróni nekik, hogy több nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem tudta, mi a béke. Lehet, hogy a költő arra gondolt a „krizantém-lelkekkel”, hogy szoros kapcsolatban állnak a halállal?

Egy hídra kapaszkodom fel, amelynek a korlátján rengeteg a lyuk. Autóforgalom nincsen, csak kerékpárosok és gyalogosok jönnek. Mellém érkezik egy háromtagú család. „Hová lettek innen a várostérképek?” – kérdezi a kisfiú. A szülők nem válaszolnak neki. Próbálok segíteni rajta, bár először járok a hídon. Erősen vizionálom a várostérképeket és hamarosan be is töltik a lyukakat, de csak minden másodikat. A többiben kamaszkorom kedvenc moziplakátjai virítanak, a Szindbádtól a 22-es csapdájáig.

„Ha elintézted a Viktort, hívjál” – mondom Életemnek, aki csontkovácshoz indul. Ha ezt a TEK lehallgatta…

A nap hírével jön főnökünk. Mostantól kezdve az egész szerkesztőség feketén dolgozik, mindenki megkapja a pénzét, de senki nem fizet sem adót, sem járulékot. Ehhez viszont illegalitásba kell vonulnunk, és azzal kezdjük, hogy leoltjuk a villanyokat és kikapcsoljuk a fűtést. Az élet azonban megy tovább, és nekem tudósítást kell írnom valami közép-ázsiai országról, ahol mindenki összeült egy tanácskozásra a nemzet megmentése érdekében, akinek csak valami befolyása van a népre a politikusoktól a szakszervezeteken és az egyházakon át a művészekig…

Megírnám önéletrajzomat, de senki nem hinné el, hogy ilyen fiatalon mennyi mindenen mentem keresztül – mondja egy nő, aki fiatalabbnak látszik valódi koránál. Vajon ki mondja meg, hogy mennyi minden férhet bele egy ember életébe akár néhány év alatt is, miközben vannak, akik azt állítják, hogy velük soha életükben nem történt semmi. Bár aki ezen a bolygón él, ezen belül is a ránk szabott 93 ezer négyzetméteren, ezt aligha állíthatja. Legfeljebb úgy, hogy soha nem vett tudomást a külvilágról.

A túlélőkről szóló filmet bőségtálas fogadás vezeti be. Tumultuózus tömegjelenetek. alakulnak ki, egy hölgy figyelmeztet, hogy a kabáton belelóg a majonézbe, egy másik pedig „mangózellernek” érti az angolzellert. Vajon eltelve mit lehet érteni és átérezni a túlélésből?

Három öreg cigány húzza vonóját az Astoriánál. Két fekete pólós fiú megindul feléjük, de visszahőkölnek, mert a három vén rajkó olyan repetitív triót ad elő, hogy eláll a lélegzetük.

Láttam az áldozatot egy metróoszlopnak támaszkodva. A legfeltűnőbb rajta a narancs színű tornacipője volt. Jelentéktelen arcát és öltözékét riadtan rebbenő szeme tette feltűnővé.

B. egykor az ország legjobb tényfeltáró újságírója volt. Ma az ország legjobb rezsicsökkenés-tudósítója.

Meghívnak a világ egyik legjobb világzenei bandájába basszusgitározni. Menedzserük Életemmel közös barátnőnk, a tűzről pattant M. Beírja nekem a próbaidőpontokat, amit látszólag nagy lelkesedéssel fogadok, holott tele leszek szorongással, mert most ki fog derülni, hogy még egy kottát sem tudok elolvasni, és itt nem lehet úgy játszani, mint egy amatőr bulizenekarban, hogy bemondják a kezdő hangot, aztán adjad neki..

Láttam egy filmet, amelyben egy börtönpszichológus beleszeret a rá bízott őrizetesre, aki nem követte el azt a bűntettet, amivel vádolják. Természetesen egymásba szeretnek, de szerelmüknek esélye sincsen. Igaza volt Shakespeare-nek, hogy a világon tíz történet létezik. Volt egyszer egy iszákos író és pszichológusa. Ugyanebben a filmben egy öregember szeret bele egy fiatal lányba, és fordítva. Remélem, ott soha nem fogok tartani.

Kedvenc zenekarom egy piacon, hentespultok között lép fel, és most tudom meg, 45 év után, hogy kedvenc énekesem balkezes és basszusgitározni is tud. De az is lehet, hogy én képzeltem magamat a helyére. Nem sokkal később egy idősebb hippi körkérdést intéz egy tengerparti strandon, hogy ki hány dalára emlékszik zenekarától, az M.B.-tól. Legtöbben az elsőre, a Go Now-ra, legfeljebb a Nights In White Satinre emlékeznek, én viszont felsorolok még ezen kívül legalább hármat, így engem visznek el a koncertjükre, feltéve, ha beszállok énekemmel. A Questiont választom, amit a legjobban szerettem tőlük, és még most is megy a szárnyaló középrész. Miután felébredtem, fel is tettem a lemezt, hogy tényleg olyan jó-e, mint emlékeztem. Valóban jó és most vettem észre, hogy benne a vokál mennyire hasonlít a U.H.-re…

Római légiók fanfárjai és 20. századi hadsereg levitézlett fúvószenekara dörömböl az ablakunk alatt. Alighanem én már 2000 évvel ezelőtt is demilitarizált övezet lettem volna. Inkább a Cream dübörögjön bársonyos fekete barázdákról, mély piros forgó címkével.

Családi ünnepségbe csöppenek bele, egyetlen arc sem ismerős, mégis úgy köszöntenek, mintha mindenki ismerne és szeretne. Éppen nagy almásrétes-sütés közben vannak, én is segítek almát reszelni. Közben feltűnik egy kicsi, telt testű meztelen asszony a társaságban, akin mindössze egy magas sarkú szandál van. A nő rám nevet és felismerem benne Kék Asszonyt kortalanul a maga fehérségében. Úgy jár-kel a többiek között, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de lehet, hogy csak én látom őt.

Egy híd alatti villamosmegállóban megpillantom egykori házmesterünket, aki mindenkit állandóan megfigyelt, ha másképp nem, akkor a levélnyíláson keresztül. Itt az idő, hogy agyonüssem, gondolom. Sajnos jön egy másik ember, nekitámad és addig szorítja a sínek felé, míg a házmester a villamos alá esik. Megint megfosztottak egy élvezettől.

Újrahallgattam a bandavezérlőtábornok 25 évvel ezelőtti beszédét, ami után azt mondtam szűk körben, hogy ettől a fiatalembertől mentse meg az országot a jóisten. Nem tudom, hogy mi volt az, ami akkor kiverte nálam a biztosítékot. Talán a hangja, talán a hanghordozása. Talán a fejtartása. Ettől függetlenül igazam lett.