Diszkósnak hívnak egy várból átalakított szórakozó helyre. Igaz, hogy eddig legfeljebb magnóparádét vezettem még kollégista koromban. Útközben a várfokon még felkérnek, hogy énekeljek szólót a S. együttesben, mert a vezető családi gyász miatt nem tud fellépni. Mi sem egyszerűbb ennél, hiszen régóta ismerem a dalaikat és rá is kezdek, hogy „Rejtelmek, ha zengenek…”
Megérkezem a diszkózás helyszínére, kiderül azonban, hogy csak mindenféle elektronikus kütyü van, sehol egy normális lemezjátszó vagy magnó. Így én nem tudok diszkózni, mondom, de feltűnik P.Gy., a magyar Emerson, és megvigasztal: majd mi játszunk mindenféle állati jó zenéket. Térül-fordul és már hozza is a hátán a Hammondot, mellette N. a dobos, már csak egy basszeros hiányzik. „Te tudsz basszusozni, szállj be” – mondja Gy., szabadkozom, hogy nincs itt a gitárom, de nem érek célt e kifogással: pillanatokon belül megjelenik egy csodaszép Fenderrel. Hangolni kezdem, mindjárt a Baba Yaga bevezetőjét próbálom játszani, akkor veszem észre, hogy a húrok bakancsba való cipőfűzők. Azért tekergetem a hangoló kulcsokat, hátha kiadnak valami normális hangot, de ahogy feszülnek, a húrok lassan átalakulnak egyre vastagabb köldökzsinórokká. Borzadva dobom le a gitárt, bocsánatot kérek Gy.-tól, de el kell mennem a régi gitáromért, amelynek még mindig ott kell lennie a kollégiumi ebédlő székraktárában, ahol próbálni szoktunk.
A kollégium kapuja nyitva, de a portáján nincsen egy lélek sem. Leülök a hallban, hátha jön előbb-utóbb valaki. Az egyik fotelban egy dohányzó asztal fölé görnyedve ül egy idősebb tarkopasz egyenruhás ember, előtte térkép. Mindig élt bennem a vágy, hogy – mintegy bosszúból - megsimogassak egy ilyen kopasz fejet, most semmi sem állíthat meg. A simogatásra az úr felnéz, és felismerem benne O. altábornagyot, néhai honvédelmi miniszterünket, aki egyáltalán nem haragszik, sőt, hellyel kínál, hogy nézzek bele az általa rajzolt térképbe. Majd elnézést kér, indul a busza, mondja, otthagyja a rajzot és távozik.
A térkép Európát ábrázolja, de olyannak, amilyen még a Monarchia idején volt, közvetlenül az első világháború előtt. Közben megérkezik a portára egy fiatal, szintén egyenruhás nő és átad nekem egy ajánlott levelet, amelyben behívó parancs van. Magyarázom, hogy már régen megkaptam az obsitot, nyugalmazott t. százados vagyok (valami félreértés folytán kaptam meg ezt a rangot, miután kopasz koromban a „Varsói Szerződés legelbaszottabb katonája” titulussal tüntettek ki), de nem tágít: a parancs az parancs.
Nincs mit tenni, elindulok. Útközben felbontom a levelet, benne vannak hibátlanul személyes adataim, rangom, minden. Megfordítom a parancsot, rajta egy jelmondat: „Budapestből Jézushoz Bukaresten át vezet az út. Halál Trianonra!”. Már pedig én se Bukarestbe, se Jézushoz nem óhajtok eljutni, így inkább a dezertálást választom…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
