Eljött a pillanat, amikor már nem lehetett tovább gyűjtögetni magamban a feszültséget, és megöltem az első arra járó gazembert. Természetesen elítéltek, csupán a hirtelen felindulást, meg a büntetlen előéletemet tudták a javamra írni.
A börtönben valaki felhívta a figyelmemet, hogy hasonlítok egy híres színészre. Sosem gondoltam volna, hogy a világ egyik legrosszabb arcú, szinte mindig negatív figurákat játszó francia-angol színészére emlékeztetek, de sebaj, ez még jól is jöhet.
Egy napon nagyon lazára vette a smasszer-szolgálat a figurát, és szinte kisétálhattam volna a börtönből, ha nem jön velem szemben pont az igazgató, pisztolyát lóbálva. Könnyed mozdulattal elvettem tőle a fegyvert és hidegvérrel lelőttem. Ha majd elfognak, legalább megérdemlem az életfogytiglant.
Még csak futni sem kezdem, amikor kiértem az utcára. Egy templom, egy vasúti töltés mellett haladtam, míg egy hajdan szebb napokat látott kastélyhoz értem. Csupa lepusztult figura állt ott sorban egy tál levesért, én is beálltam. Nem ríttam ki közülük, mert elrongyolódott civil ruhámban szöktem meg. Megkaptam a levesemet és a kastély emeletén, egy padkán mindjárt meg is vackoltak nekem. Valaki ugyan megjegyezte, hogy mennyire hasonlítok M.L.-re, de nem is törődtem vele.
A bajok másnap kezdődtek, amikor újabb vendégek érkeztek a kastélyba. Csupa egykori kolléga és kollegina, akiket idáig juttatott az élet. Tanárok, újságírók, zenészek. És mindegyik felismerte valódi énemet, mindegyik kérdezősködött, de akadt, aki annak idején olvasta az újságban, hogy mit követtem el. Lassan a kastélyt csak ismerőseim töltötték meg.
Egyre szabadabban jártam ki-be, külsőm most már teljesen idomult a többi hajléktalanhoz. Egy napon azonban megjelent egy feltűnően jól öltözött úr, aki kezembe nyomott egy térképet. Ezen pontosan behatárolta azt a területet, amelyen járhatok anélkül, hogy a ház nyakára hoznám a rendőrséget.
Ekkor lett elegem. Még megettem az utolsó ingyenlevest, aztán elindultam toronyiránt. Felszálltam az első villamosra, nem is néztem, hogy merre visz. Sokan már rutinból elhúzódtak tőlem, mások viszont érdeklődve vizslatták sűrű szakállal benőtt arcomat. Biztos, ami biztos, nálam volt a börtönigazgató pisztolya.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
