Nem kellett volna neki 26 évesen meghalnia repülőszerencsétlenségben ahhoz, hogy legenda legyen. Otis Redding legenda volt már életében, olyan karizmatikus egyéniség, akinek hatása soul-ra és a rock-ra egyaránt felmérhetetlen.
https://www.youtube.com/watch?v=33z__6Qe95o
Nem csupán azért volt Redding nagy előadó, mert minden hang mélységesen a szívéből szólt, hanem azért is, mert a fekete soul-énekesek közül elsőként és egyedülálló módon ötvözte a féktelen rhythm-and-bluesokat és a melodikus-melankolikus balladákat, a gospelt és a rock-elemeket is. Nem véletlen, hogy nem csupán a fekete közönség körében örvendett nagy népszerűségnek, hanem a fehéreket is meghódította: 1966-os angliai és egy évvel későbbi franciaországi fellépései valóságos diadalmenetet hoztak számára. Az angliai turné idejéből fennmaradt olyan tv-felvétel, ahol együtt énekelt két nagy helyi üvöltővel, Eric Burdonnel és Chris Farlowe-val…Énekének stílusjegyeit felfedezhetjük Peter Gabrielnél, Jerry La Croix-nál, sőt, Mick Jaggernél is.
https://www.youtube.com/watch?v=xpog_MxufzA&feature=related
És ha Otis első albumának címadó dalára gondolunk, máris megvan a Rolling Stones-kapcsolat – ezt a dalt ugyanis ők is játszották. (És ha már a Stones-nál tartunk, idézzük fel azt a híres esetet, mely szerint Keith Richards a Satisfactiont fúvósokkal képzelte el eredetileg, de a banda leszavazta őt – Otis viszont a saját verziójában így adta elő…). Ráadásul a zongorán, gitáron és dobon is játszó énekes első rangú szerző is volt, akinek dalait a kortársak és utódok egyaránt örömmel adták elő: elég csak a Respect-re, a Mr. Pitifulra, vagy az I Can’t Turn You Loose-ra gondolni…
Mint legtöbb énekes soul-testvérének, neki is volt egy baptista prédikátor apja, akinek gyülekezeti kórusában énekelni kezdett, a másik ihletője viszont Little Richard volt. Egy maconi tehetségkutatón épp R.W. Penniman dalaival futott be, az excentrikus sztár is felfedezte, és bevette egy rövid időre a stábjába. Egyes szóbeszédek szerint először csak sofőrnek, de aztán a zenekarba is bekerült, és 25 dollárt kapott minden buliért. Aztán hamarosan úgy járt ő is, mint később Jimi Hendrix: Little Richard mellett senki sem lehetett király…
Szerencsére nem kellett sokáig búslakodnia, mert önálló zenekarát felfedezte egy fiatal, agilis menedzser, Phil Walden, aki révén Otis számára egyenes út vezetett az Atlantic-filiálé Stax Records-hoz. Harmadik kislemeze – 1962-t írtunk akkor – saját szerzeménye, a These Arms of Mine már itt jelent meg és óriási sikert aratott, 800 ezer példányban kelt el. Egy évvel később a harlemi Apollo Theatre közönsége tapsolt neki. E koncert egyes részletei ugyanúgy fennmaradtak mint későbbi híres előadásai a Los Angeles-i Whiskey-A-GoGo-tól a párizsi Olympián át Monterey-ig. (A nagy fesztiválon adott koncertje, amely őt végleg univerzális sztárrá tette, már 1970-ben megjelent egy olyan „félhivatalos” lemezen, amelynek a másik felén az akkor elhunyt Jimi Hendrix számai voltak hallhatók.)
1963-ban jelent meg a Pain In My Heart kislemezen, és egy évvel később már Otis első albumának vezető felvétele lett.
https://www.youtube.com/watch?v=158fwCG27zE
A Pain In My Heart, amelyet Allan Toussaint jegyzett „Naomi Neville” néven már magán viselte az összes reddingi jellegzetességet: Otis rekedtes-nazális, különösen hullámzó hangját, a feszes gitár- és rézfúvós csípéseket. Az album egy részét az R&B klasszikusai teszik ki: feldolgozta például sokak kedvencét, Ben E. King Stand By Me-jét, nagy példaképének, az éppen abban az évben rejtélyes körülmények között meggyilkolt Sam Cooke-nak You Send Me-jét (később elénekelte Cooke szintén egyetemes slágerré vált Wonderful World-jét, de a legnagyobb Cooke-dobás Otis részéről a Changes Gonna Come őserejű lassú blues-a), és megtisztelte Little Richardot is a Lucille átiratával. Ellenben szép számmal szerepelnek rajta saját szerzeményei is, mint a már védjegyévé vált These Arms of Mine, a nem kevésbé sikeres Security, vagy a lírai That’s What My Heart Needs.
https://www.youtube.com/watch?v=nKxAXT8kPk0
Otis Reddinget az is megkülönböztette pályatársaitól, hogy nyitott volt más zenékre, tisztelte a fehér rock mestereit, köztük Bob Dylant, a Beatlest, Eric Claptont, és szívesen tanult tőlük. Pályafutása végén pedig a Booker T. és az MG’s tagjai, mindenekelőtt Steve Cropper lettek legkedvesebb alkotó társai. Booker T. volt az, aki Otist Leonard Bernsteinhez hasonlította, olyan művésznek, akinek minden porcikájából árad a zene.
Kár, hogy ez az áradás túl korán abbamaradt…
Track listing:
Pain in My Heart (Naomi Neville)
The Dog (Rufus Thomas)
Stand by Me (Ben E. King, Jerry Leiber, Mike Stoller)
Hey Hey Baby (Otis Redding)
You Send Me (Sam Cooke)
I Need Your Lovin (Don Gardner, Clarence Lewis, James McDougal, Bobby Robinson)
These Arms of Mine (Redding)
Louie Louie (Richard Berry)
Something is Worrying Me (Redding, Phil Walden)
Security (Redding)
That's What My Heart Needs (Redding)
Lucille (Albert Collins, Richard Penniman)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
