GNL911

Az I. világháború kitörésének 100. évfordulója kapcsán előkerülnek a világ kulturális örökségéből azok a filmek, amelyek a nagy világégés szörnyűségeiről, katonák és civilek sorsáról szólnak örök érvényűen.

Érdemes lesz újra megnézni majd Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan és Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című regényeiknek különböző filmváltozatait, Claude Autant-Larától a A test ördögét (1946, Raymond Radiguet regénye nyomán), Mervyn LeRoy Waterloo Bridge-ét (1940), de a legkorábbi klasszikust, a Chaplin, a katonát (Shoulder Arms, 1918) is. A háború elembertelenítő hatását talán a legjobban Stanley Kubrick A dicsőség ösvényei (1957) című filmje mutatta be, a Dalton Trumbo rendezte Johnny háborúba megy (1971) viszont a vietnami háború kellős közepén mutatta be egy első világháborús magatehetetlen rokkant kálváriáját. Nekünk magyaroknak talán a Zilahy Lajos regénye nyomán készült Székely István-film, a Két fogoly (1937) és Fábri Zoltán alkotása, a Fábián Bálint találkozása Istennel (1979) a legmaradandóbb mozink.

Minden idők legnagyobb első világháborús filmremekműve azonban kétségkívül Jean Renoir alkotása, A nagy ábránd (La grande illusion, 1973), amelynek eredeti kópiáját a közelmúltban újították fel.

Jean Renoir, a nagy impresszionista festő, Auguste fia, egy német tiszti fogolytáborba helyezte el történetét, ahol ugyan a klasszikus  tiszti becsületkódexet tiszteletben tartják, de azért a hadviselő felek ellenfelek maradnak, a foglyok kiszolgáltatottak, sőt, a társadalmi különbségek, előítéletek itt is felszínre bukkannak. Az arisztokrata német táborparancsnok és egy nemesi származású francia tiszt „osztályalapon” értenek szót egymással, míg a bátor, alapvetően jó szándékú, „közrendű” francia tiszt némileg lenézi jómódú, bécsi születésű zsidó bajtársát. Az éles helyzetek azonban tisztázzák a viszonyokat: a „von” Rauffenstein lelövi a társai szökését fedező „de” Boeldieut, Maréchalt Rosenthal találékonysága és nem utolsó sorban nyelvtudása menti meg. Ezek mellett már szinte természetesnek hat, hogy a szökött francia hadifogoly beleszeret a német hadiözvegybe, akinél társával menedéket lelnek. A nagy ábránd pedig nem más, mint az, hogy „ez lesz az utolsó háború” (Renoirnak 1937-ben már látnia kellett, hogy ez valóban illúzió), miként az is, eljön egy olyan világ, amikor nem számít majd rang ,származás, vallás, csak az emberség. Ehhez a nemes, bár kissé naiv mondanivalóhoz Renoir olyan nagyszerű színészeket talált, mint Jean Gabin (Maréchal), Marcel Dalio (Rosenthal), Pierre Fresnay (De Boeldieu) és Erich von Stroheim (Von Rauffenstein). Nem véletlenül írja Jorge Semprun A nagy utazásban, amikor az egyik deportált a Buchenwaldba vezető úton elképzeli, hogy milyen bánásmódban lesz részük, egyik társa megszólal: „No, ez is színesben látta A nagy ábrándot.”

Renoir maga is megharcolta az első világháborút, a történethez saját élményeiből merített. Tisztként szolgált és emlékezett arra, hogy a hadviselő felek között még nem tűnt el minden lovagiasság. „Nem volt bennünk gyűlölet ellenfeleinkkel szemben. Ők ugyanúgy jó németek voltak, mint ahogyan mi jó franciák, a kötelességünket teljesítettük” – emlékezett. E „kötelesség-teljesítés” azonban semmivé vált számára is a háború borzalmaival szemben, így vált meggyőződéses pacifistává.

A nagy ábrándot, amelynek fő helyszíne az elzászi Haut-Koenigsburg kastély volt (e sorok írója járt is ott, sőt, le is ült arra az ablakpárkányra, ahol Stroheim és Fresnay nosztalgiázták a régi szép időkről), az 1937-es velencei filmfesztiválon mutatták be, ahol a legjobb művészi összhatásért járó díjat kapta meg – csak azért, hogy ne kaphassa meg a fődíjat, a Mussolini-kupát. (Akkor már Olaszország két éve háborúzott Abesszíniában…). Amikor Franciaországot megszállták a nácik, a filmet azonnal betiltották. A felszabadulás után vetítették csak újra, de jelentősen megrövidítették a német özvegyasszony jeleneteit…csupán 1958-ban sikerült ismét Renoirnak úgy bemutatni a filmet, hogy az általa végzett új vágás a lehető legközelebb volt az eredetihez. A teljes verziót azonban csak azután lehetett restaurálni, hogy megtalálták az 1937-es film negatívját. A náci megszállás idején a negatívot Berlinbe vitték – Goebbels propaganda-miniszter „az első számú filmes közellenségnek” nevezte – majd Berlin eleste után a szovjet csapatok hadizsákmányként Moszkvába szállították. Végül 1970-ben került vissza Franciaországba, hála a moszkvai és a toulouse-i filmintézet jó kapcsolatainak: a szovjet intézet egy James Bond-filmért cserébe adta vissza A nagy ábrándot.

Hetvenhét évvel születése után Jean Renoir alkotása még mindig nagy hatást gyakorol a mozi nézőre. Nem csupán a remek színészi játék, az emberi viszonyok és jellemek idealizálás nélküli bemutatása, hanem a belőle áradó nemes gondolatok, a bátorság, a szolidaritás, a szeretet is, amelyek nélkül valóban csak ábránd lenne azt hinni, hogy egyszer eljön az a perc, amikor örökre elhallgatnak a fegyverek.