Egy bankfióknak álcázott tv-show-ba hívnak meg minket, ahol lottósorsolást tartanak. A tét több száz millió. Egymás után húzzák ki a számainkat, a végén felüvöltünk: mi nyertük! A kamera azonban nem mutat minket, sem azt a pillanatot, amikor átvehetjük a nyereményt.
Amikor a pénzért jelentkezünk, nemhogy a nyertes szelvényt, de még egy személyi igazolványt sem kérnek tőlünk. Átadják a nyereményt egy 60-as évek típusú fekete aktatáskába, amilyen Apámnak is volt, még egy komolyabb biztonsági zár sincsen rajta.
Kilépünk az épületből, egyenesen a Nagykörútra, egy portás leint nekünk egy limuzin hosszúságú taxit, amelynek utolsó üléseire mi is beférünk. A kocsi tele van, mindenki hátrafelé nézeget, mi pedig féltve szorongatjuk a táskánkat. A sofőr meg sem kérdezi, hová akarunk menni.
Kietlen tájra érkezünk, amikor a kocsi defektet kap. Három keréken gurulunk be egy szálloda elé, kénytelenek vagyunk ott éjszakázni, ráadásul e hotelben a férfiak és a nők csak külön szobákban aludhatnak, és a legkisebb szoba is hatágyas. Életem rám bízza a táskát, abból kiindulva, hogy a nők sokkal kíváncsibbak, mint a férfiak.
Felmegyek a kijelölt szobába, avitt aktatáskám rögtön feltűnést kelt. Kérdezgetnek, mi van benne, de nem válaszolok, sőt, egy mozdulattal behajítom a matracom alá. Egy jó arcú fiatalember tréfából bedobja, hogy biztosan a nagy lottónyeremény, ami sok egy embernek, még egy egész családnak is, érdemes lenne belőle jótékonysági alapítványokat létrehozni. Az alapítványok mibenlétéről kezdünk beszélgetni, mire egy másik, rossz arcú fiatalember megállapítja, hogy most már biztosan a több száz millió nyeremény van a táskában, amit a szokásos tv-csalással adtak oda valakinek, pedig ő azt szabályosan megpályázta, mindenféle törvényi előírásnak megfelelően, és őt illeti meg. Még tolvajnak is nevez és kényszeríteni akar, hogy nyissam ki a táskát. Kénytelen vagyok bevallani, hogy valóban a nyeremény van nálam, és hogy én azt a szerencsejáték nyilvános, közjegyző által is hitelesített módon nyertem, és kijelentem szobatársaim előtt: látták, hogy hová tettem, most pedig lemegyek a bárba egy italra, és ha amikor visszajövök, nem lesz meg a táska, akkor pontosan tudni fogom, ki lopta el, és annak visszaszerzéséért ölni is képes vagyok.
Valóban elindulok a bárba, amikor megállít egy elegáns hölgy, hogy szereplőket toboroznak a Trisztán és Izolda előadására, és tudják, hogy én szeretem ezeket a középkori legendákat. Udvariasan elhárítom, hogy nem tudok énekelni, Wagnert pedig pláne nem, nem tesz semmit, mondja, akkor zsűrizzem némi honorárium ellenében a díszletterveket. A honoráriumról lemondok a nyugdíjas operaénekesek javára, de vállalom. A „vitorlás” jelenet díszleténél azonban megrökönyödve látom, hogy a végzetes „fekete vitorla” nem más, mint az én pénzzel tömött aktatáskám…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
