Néha a halhatatlansági belépőhöz elég néhány jól irányzott hang. Néha a halhatatlansági belépőhöz elég alig több mint két perc. Onnantól kezdve már csak az kell, hogy a belépők kihozzák magukból mindazt, ami azon túl bennük van, de az „entrée”-tól akkor sem tudnak többé szabadulni. Valószínűleg nem is akarnak. Így volt ezzel The Kinks is, amelyet azzal vádolnak, hogy megadták a heavy metal alaphangját.
A kategória-őrülteknek annyiban kétségtelenül igazuk van, hogy a metálzene alapja a riff, amely alig egy-két-három hangból áll, feszes ritmusú, ez a nyitány és erre épül fel a dal és amikor a Kinks 1964 nyarán belekapott a You Really Got Me-ba, akkor e követelményeknek maximálisan eleget tett.
https://www.youtube.com/watch?v=dk3Ei_yoI4c
Persze az észak-londoni nyolcgyermekes családból származó Davies-fivérek, Ray és Dave, és társaik, Pete Quaife basszusgitáros és Mick Avory dobos alaposan átejtették a világot, hiszen soha nem lett belőlük sem hard-rock, sem metál-banda. Hanem egy, a rock and rollt, a country-t, a folkot, sőt, az angol music-hall hagyományait egyaránt felhasználó elegyet játszó, fanyar humorú, a szigetországi „splendid isolation” gőgjét, rigolyáit, megcsontosodott hagyományait és hóbortjait, sőt, az új szeleket meglovagolókat egyaránt pellengérre állító zenekar. És az irónia nemcsak a szövegekben rejtőzött, hanem ott volt a zenében is: gondoljunk csak olyan későbbi nagy sikerekre, mint a Waterloo Sunset, az Apeman, a Dedicated Followers of Fashion, vagy a Lola. (Ez utóbbi riffje szintén ott van nagy közös kincstárban…). De mit is várjon az ember olyanoktól, akik magukat „göcsörtnek”, vagy más értelmezésben „szeszélynek” nevezik, sőt, a „to have a kink in his brain” kifejezés egyenesen azt jelenti, hogy „nincs ki a négy kereke”. No ez az, amivel Davies-éket aligha lehet vádolni, nagyon is éleslátóak – és éles fülűek voltak.
A velük sokszor párhuzamba állított The Who-hoz hasonlóan kezdetben ők sem mentek a szomszédba némi színpadi balhéért, például 1965-ben egy cardiffi bulin Ray Davies és Mick Avory a nyílt színen csaptak össze: a dobos cintányérjával támadt az énekesre, aki előzőleg belerúgott a szerelésébe. Lehet, hogy az ilyen esetek miatt döntött úgy az amerikai zenész-szövetség egy újvilágbeli turnéjuk után, hogy négy évre kitiltják a Kinkset az amerikai színpadokról. Ez nem kis hátrány volt számukra akkor, amikor az Államok a „brit inváziótól” voltak hangosak…
De, akárcsak Pete Townshendék, a hangoskodás közben szép csendben ők is egyre jobb zenét kezdtek játszani, és hamarosan összefüggő darabokban kezdtek el gondolkodni. 1969-ben alig néhány hónap különbséggel jelent meg mindkét banda „rock-operája”, a Tommy, illetve az Arthur, or The Decline and Fall of The British Empire. A The Who-é jelent meg előbb, a Kinks-é a mai napig méltánytalanul háttérben maradt.
Ám még csak 1964-ben vagyunk. Az első Kinks-album szintén nem mentes a feldolgozásoktól – ők is rázendítettek például Chuck Berry-től a Too Much Monkey Business-re, a Beautiful Delilah-ra is, sőt ,Bo Diddley-től a Cadillacre, de nekik már voltak saját dalaik. Igaz, ezek közül csak a You Really Got Me-t tartják maradandónak, amely azóta is gyakran feltűnik nemcsak a rádiókban, hanem számos filmben is. hallhattuk például a Kapj el, ha tudsz-ban, vagy a Haláli fegyverben. De a korabeli angol „beat” állapotát jól tükrözi a Just Can’t Go To Sleep, a So Mystifying viszont akár korai Rolling Stones is lehetne, sőt, még egy instrumentális-szájharmonikás dalt is vállaltak, Revenge címen.
https://www.youtube.com/watch?v=7itoJE439bA
A lemez producere, az Amerikából átszármazott Shel Talmy, aki mellesleg a The Who-val is dolgozott, szerzőként is beszállt az első Kinks-lemezbe: az egyik „vadulásukat”, a Bald Headed Womant, és a könnyedebb, country-s hangzású I’ve Driving On Bald Mountaint is ő írta.
A Kinks első lemezén session-zenészként közreműködött Jimmy Page is. A rock-legendárium szerint a You Really Got Me szólóját is ő játszotta. Erre ugyan nem bizonyíték, de a Pagey-rajongóknak mégis kedves abban a hitben élni, hogy a nagyszerű gitáros már 1964-ben történelmet írt.
Track List:
Beautiful Delilah (Chuck Berry)
So Mystifying*
Just Can't Go to Sleep*
Long Tall Shorty (Herb Abramson, Don Covay)
I Took My Baby Home*
I'm a Lover Not a Fighter (J. D. "Jay" Miller)
You Really Got Me*
Cadillac (Bo Diddley)
Bald Headed Woman (Shel Talmy)
Revenge (Ray Davies, Larry Page)
Too Much Monkey Business (Chuck Berry)
I've Been Driving On Bald Mountain" (Talmy)
Stop Your Sobbing*
Got Love If You Want It (James Moore)
A *-gal jelölt dalok Ray Davies szerzeményei.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
