A minap vetítette az egyik filmes csatorna minden idők egyik legnagyobb II. világháborús filmjét, A leghosszabb napot. Negyvenöt évvel ezelőtt láttam először, és most sem okozott csalódást, pedig azóta már jó néhányat láttam ebben a témában. Ez a film indította el a 60-as években a ma már klasszikus értékű háborús alkotások egész sorát. Ma is szívesen nézzük újra A halál ötven óráját, Az elrabolt expresszvonatot, a Piszkos tizenkettőt, A 22-es csapdáját, a Tora! Tora! Torát, de A kémek a sasfészekben és a Kelly hősei is ebbe a sorba tartoznak.
Az 1944. június 6-i normandiai partraszállásról 1962-ben készült közel 3 órás filmet annak idején úgy hirdették, hogy 42 világhírű színész játszik benne, kis epizódokban is igazi sztárok tűnnek fel, köztük Bourvil, Sean Connery, Mel Ferrer, Curd Jürgens, de a „főhősök”, John Wayne, Robert Ryan, Robert Mitchum sem uralják a filmet. Az íróstáb is parádés: Cornelius Ryan (A híd túl messze van), Romain Gary (Lady L.), James Jones (Most és mindörökké). A rendezőgárdát az angol Ken Annakin irányította, a partraszállás szabadtéri jeleneteit azonban Andrew Martonnak köszönhetjük.
Jól tudjuk, hogy az egyetemes filmtörténet lényegesen szegényebb lenne, ha mi magyarok nem vállaltunk volna belőle igen tevékeny részt. Producerek, rendezők, színészek egész sora tette naggyá Hollywoodot, de honfitársaink, idegenbe került hazánkfiainak közvetlen leszármazottai több európai ország mozijának is dicsőséget hoztak. A sor végtelen Zukor Adolph-tól Paul Newmanig, Bánky Vilmától Leslie Howardig, Korda Sándortól Kertész Mihályig, Joseph Cosmától Alexandre Traunerig.
Volt egy budapesti születésű rendező, Márton Endre, aki bár készített néhány emlékezetes filmet idehaza és a tengerentúlon is – ő rendezte például az 1935-ös Elnökkisasszonyt, Muráti Lilivel a főszerepben – igazán nagy karriert másodrendezőként futott be. A „second unit” stábja ritkán marad meg a nézőkben, Andrew Marton azonban olyan filmekhez asszisztált, amelyek kihagyhatatlanok a mozitörténetből.
A leghosszabb nap előtt Marton már három évvel biztosította magának a halhatatlanságot: ő rendezte ugyanis a Ben Hur (1959) legendás kocsiverseny-képsorát. Korábban is asszisztált már híres filmekhez: 1941-ben Greta Garbo utolsó alakításához, A kétarcú asszonyhoz, 1957-ben a Búcsú a fegyverektől új változatához, mindkettőnek vezető rendezője szintén magyar volt: George Cukor, illetve Charles Vidor. 1944-ben viszont Fred Zinnemann kérte őt fel az Anna Seghers regényéből készült antifasiszta filmhez, A hetedik kereszthez. Martont a Ben Hur után elsősorban látványos, nagy tömegeket megmozgató filmekhez hívták: részese volt a Kleopátrának (1963), A római birodalom bukásának (1964), de övé volt a „second unit” A harc Rómáért című „kolossalnál” (1968), mi több, a Kelly hőseinél (1970) és A 22-es csapdájánál (1970) sem nélkülözhették tapasztalatát. Utolsó nagy munkája 1973-ban A sakál napja volt. Közben a televízióban vezető rendezőként sok örömteli percet szerzett a nézőknek, elsősorban a gyerekeknek. Ő jegyezte a 60-as évek közepén a nálunk is népszerű Flipper sorozatot az életmentő delfinről, valamint az Afrikában játszódó, a közelmúltban ismét műsorra tűzött Daktarit is.
Andrew Marton, Márton Endre 110 évvel ezelőtt, 1904-ben született, 1992-ben halt meg. Ha híres filmes magyarokról esik szó, ne feledkezzünk meg róla.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
