GNL911

Homokszínű nagy  hodály, alacsony, körbe rakott faasztalokkal. Két-három méterenként egy-egy árus, a legkülönbözőbb portékákkal a hímzésektől a lekvárokig, a sajtoktól a friss zöldségekig és a könyvekig. Sokan vásárolnak, még sincsen hangzavar. Egyedül egy rabbi előtt nem áll senki. Odamegyek hozzá és ő szó nélkül tanítani kezd héberül imádkozni. Én pedig magától értetődően ismétlem szavait és megszűnik számunkra a külvilág.

Egy szál ingben futok egy belvárosi körúton, mikor rájövök, hogy nagyon hideg van, de valahol elhagytam a vastag, vízhatlan kabátomat. Elindulok visszafelé, de közben elfelejtem, hogy egy színház páholyában, vagy pedig egy egyetemi nagyelőadóban hagytam-e és arra sem emlékszem, hogy volt-e benne valami fontos dolog.

Összekapok szeretteimmel, olyasmiket vágok a fejükhöz, amiknek ha a fele igaz lenne, régen nem is állnánk szóba egymással. Dúlva-fúlva rontok ki a házból, lemegyek egy tengerpartra és úgy nézek vissza a dombtetőn lévő házra és a mellette-alatta emelt többi épületre, mint Daria a Zabriskie Point robbanás előtti jelenetében. És a házak a mi házunk körül kezdenek egymás után lefolyni a semmibe, mintha száraz homokból épültek volna. A mi házunk még tartja magát, de már remegni kezdenek a falai…

A wellness-ben a számlához a nevünket kérik, az élelmiszerboltban az irányító számunkat. Meddig listáznak még bennünket? Az első tetoválásig?

Egy másfél méter mély, kapucnis, Putyinra emlékeztető költöztető-legény lazán letegez. Az oroszok már a lépcsőházban vannak?

Közmédiás riporternő, mögötte nyüzsgő operatőrrel szólongatja le a járókelőket a Nyugati-térnél. Hogy hordanak-e sapkát és ha igen, miért nem? A nyuszika és más sapkahordók őszinte véleményére nem kíváncsi.

Egy autóbusz, amely hátrafelé száguld és végül kiköt annál a lakóparknál, ahol utoljára laktam Fiaimmal és Gyermekeim Anyjával. Nagy lakás, megszámlálhatatlan szobával, ahol összezsúfolódik összes szerelmem és szeretőm. Orpheus alászállt?

Az Amerikai Psycho főhőse oly mértékben unatkozik, hogy egy idő után már nem tudja, hogy perverz elképzelései megvalósultak-e vagy csak fantáziája űz csúfot belőle. Szerencséje a  világnak, hogy én sosem unatkoztam.

Fára húzó munkatársat keresnek. Nem is tudtam, hogy visszaállították a halálbüntetést. Lennének jelöltek.

Filmforgatás és nagy családi kirándulás képei keverednek vidéki országutakkal, filmlaboratóriumokkal, ahol a gyakornokokat először a filmszalag perforálását tanítják meg. Mindennek kerete egy kórházterem, amely átmenet a csendes, ártalmatlan őrültek háza és egy luxuskupi között. Minden ágyhoz ugyanis tartozik egy gyönyörű ápolónő, aki minden porcikájával a beteg rendelkezésére áll. Amint a nővérke elhelyezkedik az ágyban a beteg mellett, az a tér rögtön szeparévá változik.

A Vörösvári út és a Váradi utca találkozásánál várok a zebra előtt, hogy a lámpa zöldre váltson. Éppen azt a pillanatot kapom el, amikor még a keresztforgalom sem indulhat. Odakapom a tekintetemet az első álló autóra, elkapom, majd – mint a rajzfilmben, némi szapora fejrázás után – visszakapom ugyanoda. A fekete dzsipszerű monstrumban a volán mögött maga Fantomas ül. Delejes, kigúvadt szemek, sima koponya. Igaz, nem kék, mégis világít. Mindezekhez fagyott mosoly, már csak az a jellegzetes maszkos nevetés hiányzik. Épp ideje volt, hogy megérkezzen Budapestre, hogy megzsarolja a hipergazdagokat, akik nem véres verítékkel szerezték vagyonukat: fizessenek, vagy meghalnak. Miután elvégezte baljós feladatát – lesz dolga bőven – átváltozhatna Robin Hooddá, hogy az istenadtának is jusson valami a kárörömön túl.

Szeretem a dolgozószobánkban a nappali olajfesték szagát. Mert akkor tudom, hogy Életem újra alkot.

Halálra röhögöm magam, valahányszor a Combinón utazom. Az angol nyelvű hangosbeszélő úgy mondja be az egyes állomásokat, ahogyan feltételezése szerint az angolszászok kiejtenék a magyar feliratokat. Mi jobbat tudtunk 40 évvel ezelőtt barátommal, akiből azóta neves ügyvéd és ex-politikus lett. Mivel potyáztunk a villamoson, angol-magyar vegyes halandzsát adtunk elő jó hangosan. Valahogy így: „Give me two poufa shirt”.

Karinthy „Cini” Dunakanyarját Életem úgy értelmezi, hogy egy férfi és egy nő, akik szerették egymást, de szakítottak, kitalálnak egy évődéssel vegyes pszicho-drámát, hogy könnyebb legyen nekik az egymásra találás. Én azonban tudom saját előéletemből, hogy ennél valóságosabb szituáció nincs az utolsó éjszakai vendég és a zárásra készülő pultosnő között, amikor mindketten hihetetlenül magányosak. Lehet, hogy egyszer megírom e találkozásaimat, csak attól tartok, hogy már nem emlékszem pontosan, hol volt a határ a megtörtént dolgok és a továbbgondolt fantázia között.

A Moszkva téren van egy söröző, ahová elborult értelmű értelmiségiek és kisebb-nagyobb összeesküvő csoportok járnak. Ha magányos farkas lennék, én is idejárnék, annyi báj és kedvesség van a szép, fiatal pultoslányokban. De az én magányos már befejezett múlt idejű, remélem, örökre.

Láttunk egy több mint 30 éves filmet, amelyben a szomorkás mosolyú Városi Dalnok játszott egy mesterbűnözőt. Végrehajtja háromszor is a tökéletes bűntényt, aztán saját társa, az egyetlen, aki személyesen ismeri, elárulja és kiszolgáltatja egy ostoba gyilkosnak. Napjainkban nyilván csábítóbb lenne egy ilyen szervezést egy közösségi oldal többszörösen zárt csoportjával csinálni, hiszen a Főnök személye így is titokban maradhat, de a hatóságok, amelyeknek immár hivatali kötelessége a FB tanulmányozza, sokkal hamarabb a nyomára bukkannának, mint a hagyományos módszerekkel. A film után ezt a verziót álmodtam és azt, hogy a sztorit valaki ellopta tőlem és milliókat keresett vele.

Létezik-e a világban megbocsátható erőszak, megbocsátható gyilkosság? Vajon tiszta lehet-e a lelkünk, ha titokban magunk is erőszakosok, gyilkosok vagyunk, de emberségből, félelemből, vagy csupán jól felfogott érdekünkből elfojtjuk magunkban a Gonoszt? Kisebb rossz-e az a veszély, hogy egyszer csak kirobban belőlünk a sok elfojtás, és akkor esetleg a bensőkben szunnyadó szörnyűségeknek sokszorosát követjük el?