GNL911

 

Közel egy évszázada, Vincent Van Gogh Napraforgók című festménye a brit közönség egyik kedvence volt. Martin Baily kitűnő könyvében azt írta, hogy „a kép előtti parketta „jobban kopott” mint a National Galleryben lévő bármely kép előtt és a róla készült levelezőlap eladása felülmúlt minden mást”. Margaret Thatcher brit miniszterelnök a múzeumban tett látogatásakor nagyobb lelkesedést tanúsított, mint botanikai pontosságot, amikor azt kérte, hogy mutassák meg neki Van Gogh „Krizantémjait”, ( és egyetlen kurátor sem igazította helyre őt) -  írja a londoni Telegraph.

Mostantól azonban még több látogató fogja koptatni a sokat használt parkettet, mivel a National Gallery együtt mutatja be azokkal a hasonló kompozíciójú képekkel, amelyeket a festő néhány hónappal később alkotott Bár a National Galleryben őrzött kép nagy elismerésnek örvend, de olyan jelentős, bátor és szép kép, mint a Napraforgók, egyáltalán nem tekinthető egyedülinek. A festőt élete során ugyanis több alkalommal megragadta a téma.

Hosszú története van a virágját a Nap felé fordító virágnak; egyebek között ez szimbolizálja a keresztény lelket. Angliában nagyon népszerű volt a napraforgó motívum a 19. századi „esztétikai mozgalom” művészei között, akik kőbe faragták vagy fémbe öntötték, s amelyek még ma is városszerte láthatók. Van Gogh, mielőtt festeni kezdett, gyakran láthatta ezeket a figurákat az 1870-es években Angliában ahol (sikertelenül) dolgozott mint műkereskedő, junior iskolai felkészítő, sőt világi lelkész.

Mindazonáltal 1887-ben festette meg az első virágjait, amikor Párizsban lakott és felfedezte a francia impresszionistákat. Egy évvel később tért vissza a témához, amikor Arles-ben egyedül és elszigetelten élt. Február 20-ától, Provence-be érkezésétől kezdve Van Gogh művészete dühödt lépésekkel haladt előre. A júniusban és júliusban alkotott képei az érett búzamezőkről csodálatosak voltak, de a legnagyszerűbb képek, amelyeket ezen a nyáron festett, a Napraforgók voltak. Augusztus 20-án négy napraforgót, ábrázoló képet fejezett be, és ez önmagában is mutatja azt a veszélyes gyorsaságot, amellyel festett.

Az első virágos kép zöldmázas vázában volt türkiz háttérrel, briliáns volt a színeiben, de viszonylag hagyományosan  naturalista. A második, hat sárga virággal gazdag királykék háttérrel, már merészebb volt.(ez a kép a II. világháború során Japán bombázásakor megsemmisült).

A sorozat két utolsó darabja tetszett legjobban a művésznek, s azokat szignálta is. Az egyik jelenleg Münchenben van, 14 virág egy sárga virágcserépben kék-zöld fal előtt. Végül a legutolsó a londoni National Galleryben található, ez a legfeltűnőbb, mivel sárga virágokat ábrázolt egy sárga kancsóban sárga fal előtt – az arany és a kukorica árnyalatainak szimfóniája az okkersárgában.

Ekkor határozta el Van Gogh, hogy megfest 12 napraforgó képet, amelyeket tartózkodási helyének ( a Sárga Ház) falaira függesztett fel. .Később azonban, amikor két Napraforgóját az augusztusi négy közül bemutatták és pályatársa, barátja, Paul Gauguin végre egy rövid látogatásra Arlesbe érkezett – ők voltak a művészet történetének leghíresebb szobatársai – díszhelyre, a hálószoba falaira akasztotta őket. November végén, december elején Gauguin megfestette Van Gogh portréját, amint egy csokor virág előtt dolgozik.

Néhány héttel azután hogy Gauguin –a „füllevágós” epizódot követően - otthagyta Arles-t, levelet irt a National Gallerynek, amelyben felajánlotta 15 képét. Valószínűleg ez késztette Van Gogh-ot, hogy másolatot készítsen két képről: a sárga-kék-zöldről és a tiszta sárgáról. Ez utóbbi, amely az amsterdami múzeum tulajdonába került, látható ma a londoni képtárban.

A tiszta sárga Napraforgót Gauguin a „legmegdöbbentőbb innovatív képnek” nevezte, az akkor létezett festmények közül. Idézett egy kortárs festőt, aki Van Gogh képe láttán így kiáltott fel:” A fenébe is!  Nem tudom, hogy ezután fessek-e egyáltalán”.

1890 januárjában egy brüsszeli kiállításon egy belga festőművész azzal fenyegetőzött, hogy visszavonja saját képeit, mert mint mondta, „nem akar Mr Vincent nevetséges napraforgó virágcserepeivel egy teremben tartózkodni”. Van Gogh-ot, akit ekkor St. Remy-ben egy ideggyógyintézetben ápoltak, „tudatlannak és sarlatánnak” nevezte, ami után Vincent barátja, Toulouse-Lautrec párbajra hívta ki az illetőt. Csak nagyon nehezen lehetett elhárítani a vérontást.

A Napraforgók a 20. században is okoztak újabb felháborodást. Amikor 1910 novemberében Londonban megnyílt Manet és a posztimpresszionisták korszakos kiállítása, azon nem csak egy, hanem két Napraforgó is szerepelt. Ez volt a brit közönség számára az első modern művészeti kiállítás és Van Gogh virágai voltak a nyárspolgárok felháborodásának egyik célpontjai.

A Morning Post kritikusa arról lamentált, hogy Van Gogh egy alvajáró és munkái legfeljebb a „patológus diákokat” érdeklik. A Napraforgók azonban a reveláció erejével hatottak néhány látogatóra Katherine Mansfield írónő Van Gogh képeiről azt írta, hogy” a sárga virágok csordultig tele vannak napfénnyel. Ezek a virágok máig is velem élnek, s amikor írok, érzem az illatukat” . De Mansfield nem volt egyedül csodáló véleményével.  Az új művészetnek egy lelkes ifjú rajongója Harold „Jim” Ede nagyon sokat tett annak érdekében, hogy 1923-ban Van Gogh legnagyobb Napraforgó képei Londonba kerüljenek. Ede akkortájt a később Tate Gallerynek keresztelt múzeumban dolgozott. Vincent halála után egy évvel, 1891-ben bátyja, Theo is meghalt és akkor majdnem az összes műve, beleértve levelezését is, Theo özvegye, Jo Bonger tulajdonába került. Ede Van Gogh sok mesterművét látta Bonger amsterdami otthonában. Írt neki: „Ami legjobban megragadott, azok az aranyló Napraforgók”. Megkérdezte, hogy eladná-e a képeket hogy kiállítsák azokat Angliában. Az özvegy azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a képek a családban maradjanak, de a következő évben, további kifogások után váratlanul igent mondott. Úgy érezte, nem tudja elviselni, hogy megváljon a képektől, de végül is úgy döntött, hogy áldozatot hoz. Még meglepőbb volt, hogy megvált nemcsak Vincent másolataitól, hanem az 1888-évi eredetitől is.” Egyetlen kép sem tudja méltóbban képviselni Vincent-et az ön híres Galériájában, mint a Napraforgók” írta. Még hozzátette: „Ő maga ,- mint Gauguin nevezte - a „Napraforgók festője” örülne, ha ott lehetne”.

A Napraforgók hamar a brit kultúra mintáivá váltak. David Hockney napimádó művész, akinek élénk palettája sokat köszönhet Van Gogh-nak, megfestette a maga napraforgóját Van Gogh tiszteletére. Hasonlóan cselekedett egy másik művész, John Bratby is, akinek egyetlen napraforgó gigantikus fametszete egy iskolai ebédlő falán függ.

A háború előtti és utáni emberek nagy része számára a festmény valamiféle optimista és pozitív melletti kiállást jelentett. A már idézett Katherine Mansfield nemcsak emlékezett a Napraforgókra, hanem tanult is tőlük: „Megtanítottak valamire az írással kapcsolatban… egyfajta szabadságra, vagy inkább a felrázó szabadságra.” Ez is egyike a sárga virágok többféle jelentésének. Valószínűleg ez volt, amit a festő érzett, amikor arles-i műtermében megfestette azokat.