Arthur Rimbaud az abszintet „a gleccserek ürömének” nevezte, mivel fő alkotóeleme a keserű artemisia absinthium fű, azaz fehérüröm, amely bőségesen megtalálható Svác jeges, Val-de Travers régiójában. Ez az a hely, ahol a legendás aromás italt, amely a dekadencia szimbólumává vált a XVIII. század végén, feltalálták. Nehéz az abszint kulturális hatását felbecsülni, vagy egy kortárs-hasonlót elképzelni.
Ez a szeszes ital volt a különleges múzsa 1859-től, amikor Edouard Manet Az abszintivó képe sokkolta a párizsi Szalon éves kiállítását, egészen 1914-ig, amikor Pablo Picasso megalkotta Az abszintpohár elnevezésű bronz szobrát. A Belle Epoque, azaz a világháború előtti „boldog békeidők” idején a „zöld tündér” - mivel különleges színe miatt így becézték – kedvenc itala volt Párizsban számos írónak és művésznek, akik a hajnali öt órát is „zöld órának „nevezték, amikor a kávéházak megteltek a zöldellő likőrt iszogatókkal.
Az abszint megerősítette és lerombolta a barátságokat, látomásokat keltett és álomszerű állapotot hozott létre, amely átszűrődött a művészi munkába. Az abszint alakította a szimbolizmust, a szűrrealizmust, a modernizmust, az impresszionizmust, a poszt-impresszionizmust és a kubizmust. Művészek tucatjai választották alkotásuk tárgyának az abszintfogyasztókat és a rituális kellékeket: pohár, kiskanál, kockacukor – a cukor enyhítette az olcsóbb márkák keserű izét – és a szökőkutakat, amelyek a likőrt hígító hideg vizet adják.
Az abszint különbözött más, orvosi fű készítményektől, mint például a német Vermouth-tól, amelynek ízei az édes-köményből és ánizsból származnak. Az abszint azonban olyan aperitif volt, amely emlékezetkiesést, hallucinációkat és bizarr magatartást okozott. Bár a korabeli elemzések kimutatták, hogy a megfelelően desztillált ürömben olyan kevés tujon volt, hogy csak kis pszichoaktív hatást gyakorolt.
Rimbaud, Baudelaire, Paul Verlaine, Emil Zola, Alfred Jarry és Oscar Wilde voltak a notórius abszintfogyasztók. Egyesek ópiummal és hasissal is keverték.
A romlás virágai „elátkozott” kötetben (1857) megjelent A méreg című poémájában Baudelaire az abszintet a bor és az ópium elé helyezte.
„Két tó, mely tükrösen ringatja lelkemet
Álmaim vad csapatának
csak az ő keserű örvényük enyhület.”
(Szabó Lőrinc fordítása).
Rimbaud a költészetet alkímiának tekintette, amely megváltoztatja a valóságot. Edmund White, a költő életrajzírója szerint az abszintet művészi eszköznek tartotta. Guy de Maupassant novelláiban is megörökítette az abszint hatását. Ilyen volt például Az estében (Une soirée) a vernoni közjegyző figurája, aki annyi abszintet ivott, hogy táncra perdült a székével, majd a földre zuhant és egy ágyban tért magához, mindenétől kifosztva. Pszichózis, sőt halál okozójaként 1915-ben, Franciaországban, Svájcban és az USA-ban valamint Európa több országában betiltották az abszintet.
A 20. század nagy részében elhalványult a „zöld tündér” kulturális hatása, a koktélok és a Martini léptek a helyébe majd a 60-as években megjelent a tudatmódosító drogok teljes tárháza. Ernest Hemingway 1920-ban újságíróként majd később a spanyol polgárháborúban még javában kortyolgatta a „gonosz italt”. A Fiesta című regényének egyik figurája szerelemi bánatában abszinttel vigasztalja magát. Robert Jordan, az Akiért a harang szól főszereplője egész kantint hordoz magával. Hemingway még egy koktélt is feltalált 1935-ben. „Tölts egy kanálnyi abszintet egy pezsgőspohárba és adj hozzá annyi hideg pezsgőt, amíg opálos nem lesz. Igyál három-négy pohárral, de lassan.”
A 20. század vége felé az abszint a dekadencia szimbólumává vált az amerikai új írógeneráció körében. „Számomra az abszint a misztikus levegőjét nyújtja, olyan minőséget, amelyet újra és újra szeretek egy italban” - írja Rosie Schaap a New-York Times-ban, amelyben „ivás-rovatot” vezet. Napjaink irodalmi köreiben az abszint inkább szórakozást jelent, mint múzsát Ma már széles körben elérhető, de egy másik népi kultúra referenciájaként, amely felbukkan egy Mad Men-epizódban. Számtalan italrecept létezik, amelyekben az abszint csak néhány csepp és nem komoly alkotóelemként szerepel. Az abszintre való irodalmi hivatkozás azonban emlékeztet a Belle Epoque provokatív és formabontó íróira, akiket ez a szesz valóban megihletett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
