GNL911

Mindig ugyanabban a ruhában pillantottam meg. Akár a hajnali buszon találkoztunk, akár délben, akár este. Hanyagul, mégis méltóságteljesen leomló éjkorom hajához, obszidián szeméhez, márványbőréhez remekül illett fekete, sok utat látott farmernadrágja, fátyolszerű gyűrt inge, amelyen átsejlettek valószínűtlenül sötét szedrei. Csupasz lábfején, mint életfaágak, futottak az áttetsző erek, csavargó szandálja ellenére mégis könnyed volt a lépte.

Találkozásunk mindig ugyanúgy zajlott le. Ültem a buszon, olvastam, és amikor egyszer csak felnéztem, ott volt előttem. Ő mindig állt, mindig az ajtó közelében, mint aki bármikor leszállhat, de soha nem szállt le előbb, mint én, de nem vettem soha észre azt sem, amikor felszállt. Szemünk ilyenkor találkozott, de nem tudtam tekintetéből semmit kiolvasni, ami nekem szólt volna: sem biztatást, sem elutasítást, sem kacérságot, sem szégyent. Ugyanaz a szomorú büszkeség áradt minden alkalommal azokból a titokzatos aszteroidokból.

A találkozások sűrűsödtek, de egy jottányit sem közeledtünk egymáshoz. Mégis úgy éreztem, hogy teljesen befészkelte magát a lelkembe, lát akkor is, amikor én nem látom őt, követ, figyel, a kezében tart. Szerettem volna beszélni róla valakinek, de közben féltem, hogy elárulok valamit két ember lehetetlen titkából. Ki is akartam őt irtani magamból, de közben egyre jobban izgatott megközelíthetetlen közelsége.

Egyik este az ajtóm előtt várt rám.

Eszembe sem jutott megkérdezni tőle, honnan tudta, hol lakom. Mintha ő lett volna otthon, úgy vezetett be a szobába. Némán kigombolta a blúzát, de nem tárta szét magán, csak óvatosan rávezette tenyeremet mellének fekete gombszemére. Hűvös bőre alatt semmi lüktetést nem éreztem, mégsem rántottam el róla a kezem.

Néztük egymást egészen közelről, mintha csak próbára tennénk napvaksággal szemünket. Egyszer csak elkapta a tekintetét, és saját lábára meredt. Akkor szólalt meg először. Hangja mint egy bölcs fájdalmú gordonka szólalt meg. Kérte, hogy mossam meg a lábát, és hajammal töröljem le róla a vízcseppeket. Azóta sem felejtettem el ezeket az érintéseket: lábfején a bőr mint a napszítta sivatag volt, talpától viszont a legfinomabb selyem is durvának tűnt volna.

Már régen becsukódott mögötte az ajtó, amikor felfogtam, hogy elment. Szandálját ott felejtette, és egy gombot is a blúzáról. Arcomon ott maradtak vékony fehér kezének ujjlenyomatai, amelyek egyszerre voltak virág és vérillatúak. Nem emlékszem pontosan, hogy távozása előtt valóban mondta-e, hogy egyre sűrűbben fog meglátogatni, vagy csak képzelődtem.

A faliórám attól a naptól kezdve mutatta az órák és percek mellett az éveket is.