GNL911

Egy színész monologizál a színpadbeli színpadon, egyre közeledve felénk, ripacskodva húzva nyomorék lábát, görnyesztve hátát és csak akkor egyenesedik ki, amikor kiér a színpadbeli színpad szélére, pontosan elénk.

„York napsütése rosszkedvünk telét

Tündöklő nyárrá változtatta át.

Családunkról már elvonult a köd

S alámerült az óceán szívébe.

Most homlokunkon győztes koszorú,

Diadalemlék csorba fegyverünk,

Vad riadónkból víg vacsora lett

És édes dallam szörnyű indulónkból.”

Miközben a háta mögött a színházbeli színház tagjai kinevetik, ő már döntött, bár nem mondja ki a monológ végső tanulságát. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Aki tudja a folytatást, annak felesleges. Aki meg nem, annak úgyis mindegy.

A Vígszínház közönsége ezen az estén többször is színházba ment, egyre nagyobbakba, egyre fényesebbekbe, miközben a főhős egyre magasabbra tört, és a siker csúcsán jött csak rá, ha rájött egyáltalán, hogy ő tulajdonképpen senki. Báb, élő díszlet.

A Vígszínház közönsége ezen az estén színházat látott: a Mephisto előadását, Alföldi Róbert rendezésében, Stohl András remekbe szabott főszereplésével. Azzal a Stohl Andrással, aki vélhetően azonnal tudta, hogy a darab róla is szól, hiszen bizonyos értelemben egy időben ő is „szerződést kötött az ördöggel”, de lehet, hogy tudatosan vállalta ezt a vezeklést. Azzal a Stohl Andrással, akinek e darabban a testbeszéde néha többet mondott, mint szavai.

És a Vígszínház közönsége nem vette észre, de legalábbis nem mutatta – ki tudja, kik ülhetnek a padsorok között - hogy most ő maga az istenadta nép, akit bármikor színpadra állíthatnak ugyanúgy, mint egy bábot, mint egy élő díszletet. És még tapsol is önmagának e szerephez.

Pedig kapott hozzá kulcsot, eleget. A tehetséges, ám saját természetes közegét szűknek érző, egyszerre kisebbségi érzésekkel teli, és nagyravágyó, bármi áron nagyra törő, barátokat, szerelmeket és nézeteket érdekei szerint váltogató főhőssel, akit azért akkor is lenéznek, amikor már „odafent” van. Azokkal a gesztusokkal, amelyekkel Hendrik Höfgen egy-egy előmenetelét nyugtázza – mintha egy tv-vetélkedőben jutott volna túl az 1000, 10.000, 100.000 forintos kérdéseken. Azokkal a kiszólásokkal, hogy „ez még nem diktatúra”, „majd a világ nem hagyja”, „ez a helyzet bármikor átfordulhat”. Mephisto kétféle maszkjával: az első még egy „igazi” – olyasmi, mint amit a filmben láttunk – a második pedig mint Jokeré, vörös, örökre eltorzult vigyorával, amelyet a bemutatkozó vacsorára is magával visz. A tábornaggyal, akit hősünk következetesen „miniszterelnök úrnak” szólít, holott a miniszterelnök – azaz kancellár – nem ő, hanem maga a Führer. A tábornaggyal, aki „legalább annyira ért a színházhoz, mint a repülőgépekhez”. A többször is emlegetett „harccal”, amit a művészetben is meg kell vívni. A Vezérrel, aki a bankárokat, a tőkét ostorozza, de azért nem kevés pénzt fogad el tőlük. Mephisto és fő pártfogoltja „sikerével”: ott állnak a valódi színpad elején, a lámpák felgyúlnak, mint a végső tapskor szokás, és megvilágítják a nézőket, hogy a főszereplők jól szemügyre vehessék őket, akár egyenként, miközben a taps, az éljenzés hátulról jön, egyre erősödve és nem tudjuk, hogy valóban mi tapsolunk-e a produkciónak, vagy csak képzeljük. (Lehet, hogy a filmbeli „páholy-jelenet” kellett volna – pontosan ott, ahol annak idején forgatták?). A Hamlet-előadás „német” értelmezésével. (Lehet, hogy a darab előrehaladtával egyre gyakrabban kimondott „német” szó helyett egy másik, ugyancsak „n” betűs szó kellett volna?) Egy dallal, amely a jogainkról szól. (Itt volt némi szórványos taps). A zenével: semmi Wagner, semmi Horst Wessel-induló, hanem Beethoven IX.-je. Még az Örömódából is felcsendül néhány taktus, ha nem is a fortissimo. Nem rémlik, kinek a himnusza? Vagy egy szimpla kérdéssel: „Lehet, hogy neked nem is kell a szabadság?”

A film emlékezetes zárójelenete – Mephistót üldözik a stadion közepén a vakító reflektorok – itt sűrű csenddé válik. Hősünk kezében egy díjként kapott kristálykoponyával, egyedül, dicstelen rivaldafényben. Előtte laudációként maga a Tábornagy idéz: „Lenni vagy nem lenni”. Mephisto szövege ugyanaz: „Mit akarnak tőlem? Én csak egy színész vagyok”.

Valóban, mindannyian „csak színészek” vagyunk, akik, amikor kifogyunk a világot és önmagunkat felmentő enyhítő körülményekből, utolsó tromfként kijátsszuk a „mi közöm nekem ehhez az egészhez” lapot. És jobban csalunk, mint a Legfőbb Hamiskártyás, aki kizárólag cinkelt lapokkal játszik.

A Vígszínház közönsége ezen az estén színházat látott. Kitűnő előadást, kitűnő alakításokkal. Meg is tapsolta becsülettel. De sehol egy felhördülés, sehol egy, a termen végigsöprő moraj. Vagy legalább egy percnyi néma csend, amikor a függöny végleg összecsukódik Stohl-Mephisto előtt/mögött, ahogy tetszik. Nem láttam kifelé jövet a nézők arcán döbbenetet. Legfeljebb amiatt, hogy a ruhatárban csak egy fiatalember adogatta ki a hosszú sorban állóknak a kabátokat. Amikor beállt az egyik jegyszedőnő segíteni, a hosszú sor nagy része lépett egyet oldalra és gyakorlatilag ugyanannyit állt sorba, mintha a helyén maradt volna.

Mi pedig némán mentünk le a Körútra a buszmegállóig rosszkedvünk estéjén.

"A többi néma csend"?