Egy munkaközvetítő révén elhelyeznek egy római áruházban, ahol mindenféle papírtermékek kaphatók. Először egy fiatal párral közös csapatba kerülök, de hogy ne legyek én az elefánt, külön melót kapok, amiről csak azt nem tudom, mi a lényege. Nyomtatványok, díszpapírok, noteszek, de irodalmi művek is sorakoznak előttem osztályozásra. Közben időnként újabb és újabb főnökök köszönnek be, valaki pedig egy zsúrkocsin betolja a két héttel korábbi magyar újságokat, amelyekben mi is szerepelünk. A munkaidő végeztével felszállunk egy zöld római buszra, és Forum Romanumtól indulunk hazafelé.
A két fiatal láthatóan meg van elégedve a munkájával, én viszont rákezdek a U2 Still Haven’t Find What I’m Looking For című dalára, csak úgy a capella, és a busz utasai bekapcsolódnak egy isteni gospelre, mint ama bizonyos harlemi felvételen. Valóságos éneklő gyülekezetté válunk.
Munkásszállásunk szinte luxusnak mondható. Kiderül azonban, hogy valamit nagyon összekevertem, ezért raportra hívnak a főnökasszonyhoz, akivel addig még nem találkoztam. Belépek a szobájába, és mézhajú barátnőmmel találom magamat szembe, aki egy cseppet sem lepődik meg rajtam, tudta, hogy itt vagyok, és vagyok. „Úgy kell tennem, mintha nagyon letolnálak” – mondja, miközben sürgetik, hogy indulnia kell egy hivatalos útra. Ő azonban inkább kikapcsolja a telefonjait, és szenvedélyesen magához ölel. Új feladatot kapok, egy gyermekmentő szolgálathoz osztanak be, amellyel elhagyott településekre kell utaznom, hogy összeszedjem a csavargó gyerekeket és egy iskolát csináljak nekik. Már indulnék, amikor beállít három szurtos kis kölyök: egy fehér, egy fekete és egy indiai. Bizonygatják a főnökasszonynak, hogy őket már én mentettem meg, és ragaszkodnak hozzá, hogy velem tartsanak, ők könnyen rábeszélhetik sorstársaikat arra, hogy velünk jöjjenek.
Egy kis hegyi faluba érkezünk, olyanba, mint ahová atya barátom vitt el bennünket az idén nyáron. A gyerekek pillanatok alatt körénk sereglenek. Mielőtt azonban számba venném őket, megjelenik egykori bársonyos hangú pszichológusom, és magához szólít. „Örülök, hogy így látlak, szépnek, józannak, de a veszély nem múlt el a fejed fölül. Látom a szemeden” – mondja. Közben a gyerekek szétszóródnak és megszöknek előlem…
Amikor gyerekkoromban először hallottam a munkaközvetítőről a Lassie hazatér című regényben, úgy képzeltem el, hogy áll egy fickó az utcán, mint egy tv-kommentátor, és tudósítja az összegyűlteket, hogy milyen munkákra lehet jelentkezni. Manapság szívesen találkoznék egy ilyennel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
