1913-ban született, abban az évben, amikor bemutatták a „Zene atombombáját.” Hogy ki volt az az őrült, aki ezt a hasonlatot kitalálta Stravinsky Tavaszi áldozatára, nem tudom, mikor egyike azoknak a műveknek, amelyért érdemes volt élni a 20. században. Tehát 1913-ban született, ráadásul Szent Cecília napján, és a neve B betűvel kezdődött, mint számos más nagy zeneszerzőé. Nemcsak Bach-é, Boccherinié, Beethovené, Bizet-é és Brahmsé, hanem Bartóké is. Aki akkor már két éve túl volt a Kékszakállún és az Allegro Barbarón.
Benjamin Brittennel ismerkedünk. Az angolok számára hozzá hasonló komponista nagyság legfeljebb Henry Purcell lehet. Tőle leginkább az Arthur királyt és a Gyászzene Mária királynéért című művet szokták idézni. Ez utóbbit például a Mechanikus narancs főcímzenéjeként. Amikor Britten 1976-ban meghal, már bővül a szigetországi nagy komponisták szűk klubja. Aligha lehet kérdés, hogy beengedik őket, ha nem, engedély nélkül bemennek. Emerson, Wakeman, McCartney, Anderson, Fripp és a többiek…
De most Britten szólal meg. Első sorból, testközelből hallgatjuk. Karácsonyi énekek. Nem a milliószor elcsépeltek, hanem középkori ruhát viselő kortársak. Tiszteletlen betlehemesek. Szűz Mária altatójával feleselő hamis fülemile, amelynek éneke még időt hagy a szerelmeseknek, mielőtt a hajnali pacsirta elhallgattatja. Sziget? Splendid Isolation? Rule Britannia? Azért szörnyülködni és ironizálni is lehet rajta, akár egy nádszál nő hangján is. A kórusban ismerős arcok, férfiak és nők. Talán csak hasonmások.
Az első sor még testközelibbé válik, amikor a hangszerek veszik át az ének szerepét. Két mozaikos mű, lélegzetvételnyi szünetekkel, tapsra nincs idő, bár Életem alig bírja türtőztetni magát. Little Symphony és Variations of a Theme of Frank Bridge. Lehet-e játékos egy feszültség? Fenyegethet-e robbanással egy elnyújtott panasz? Meglepődnénk-e, ha egy kavargó futam nyomán belépne a klasszikus vonósok közé néhány elektromos gitár meg egy elszabadult dob? Becsaphat-e villám egy kimért angol keringőbe? Miért is ne, ha beszabadulhat közéjük globális pizzicatóval egy 6/8-os májusfa-tánc, amely mintha visszaköszönne mezőgazdász-nevű kedvenc bandánk zenéiből? Néha leszáll ránk a londoni köd, de nem fuldoklunk tőle, mint a kinti decemberi szmogtól. Észreveszem magamon, hogy nemcsak hallgatom, hanem nézem is a zenét, szememmel követem, ahogy egymás kezéből veszik ki a témákat, a szólamokat a hegedűsök, brácsások, csellisták.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar ismét belakja a Társaskör pompás hangterét. Korlátlan, kortalan kavalkád. És ismét kinyílt egy ajtó számunkra a hangzó világból. És mennyi minden vár még ránk töredéknyi életünkben, mielőtt úrrá lesz rajtunk a csend…
(Benjamin Britten 100 – Liszt Ferenc Kamarazenekar, Óbudai Kamarakórus – Óbudai Társaskör, 2013. december 4).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
