Munkába indulok, busszal, Életem is velem tart. A Duna-parton megyünk végig, de túlmegyünk a megszokott megállón és egy nemrégiben felújított fürdő előtt szállunk le. Úgy gondoljuk, egy kis gőzfürdő jót fog tenni nekünk.
Odabent azonban senki sem tudja megmondani, hogy merre van a gőz, sőt, még azt sem, hogy van-e egyáltalán. Egy idősebb hölgy azonban nem enged minket el, mondván, van egy pálinkája, amibe beletesz egy szárított akármit (nem értjük pontosan, hogy mit, lehet narancshéj és paprika egyaránt), és többet ér, mint a gőzfürdő. Különleges ital valóban. Annyira, hogy el is felejtjük, hogy munkába kellene mennünk.
Életemmel szétválunk, megbeszéljük, hogy este találkozunk egy közös ismerősnél, ahol buli lesz. Kényelmesen átsétálok egy hídon, közben eszembe jut, hogy már legalább egy órája bent kellene lennem a munkahelyemen, előveszem a telefonomat, hogy legalább valami mentséget kitaláljak, aztán úgy döntök: minek?
Leérek egy nagy pályaudvarra és elindulok a sínek mentén, nem nézek, se jobbra, se balra, se fel, se le. Valahonnan mégis tudom, hogy innen egyetlen vonat sem indul és nem is érkezik meg addig, amíg én a sínek között bóklászom.
Így jutok el a buliba, ahol már javában mulatnak, mondják, hogy Életem is ott van, de nem tudják megmondani, merre. A lakás megszámlálhatatlan szobából áll, megpróbálom megkeresni őt. De mindegyik szobából újabbak nyílnak. Az egyikben néhány idősebb ember Chaplin Diktátorának egyik jelenetét játssza el, a másikban Fellini Rómájának dagadt, öreg kurvái elevenednek meg. Egy harmadikból utcagyerekek rontanak ki, megrugdosnak, megdobálnak, hiába kiabálom, hogy sosem bántottam őket. Egy negyedikből vicsorgó kutyák esnek nekem, és terelnek újabb és újabb szobák felé. Végre legalább a háziasszonyt megtalálom, akinek olyan az arca, mintha több réteg maszk lenne rajta. Akkor már az utcakölykök és a kutyák egyaránt követnek lerázhatatlanul. Azt mondja, Életem egyetlen lehetséges helyen lehet és egy újabb, eddig láthatatlan szobára mutat. Kinyitom az ajtót, ott csak a végtelen végeláthatatlan kékségét látom, de mintha a távolból hallanám Életem hívó hangját…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
