GNL911

1938. november 9-ről 10-re virradóra éjszakája nemcsak a német történelem, hanem az emberiség történetének is egyik legtragikusabb, legembertelenebb pillanata volt. A „Kristályéjszaka” ma is a rettenettel, egy közösség módszeres kiirtására adott jellel egyjelentésű.

Az alig 10 nappal korábban, 1938. szeptember 30-án megkötött müncheni egyezmény a maga nemében ugyanolyan szégyenletes volt, mint az egy évvel később, sokszor elátkozott Molotov-Ribbentrop paktum. Európa két legnagyobb hatalma, Nagy-Britannia és Franciaország, Neville Chamberlain, illetve  Edouard Daladier kormányfő révén gyakorlatilag áldását adta arra, hogy Hitler bekebelezze Csehszlovákiát. (Mellesleg Daladier, aki Franciaország náci megszállása után a kollaboráns vichy-i kormány egyik szálláscsinálója volt, alaposan megbűnhődött történelmi bűnéért: a nácik letartóztatták és három évre a buchenwaldi koncentrációs táborba szállították.)  A németek nagy része, akárcsak sokan Európában, akkor még úgy érezte, hogy sikerült megóvni a békét a kontinensen, és hangot is adtak örömüknek. Adolf Hitlert azonban ez az öröm egyáltalán nem boldogította. „Ezzel a néppel még nem tudok háborúzni” – panaszkodott és magának is szemrehányást tett, hogy „kompromisszumot kötött” Münchenben, mivel csak a szudéta-német vidéket követelte Németországban. Fél évvel később azonban már ezt a megállapodást sem tartotta be…

A Führer azt is „nehezményezte”, hogy a mintegy félmillió németországi zsidónak csupán töredéke hagyta az országot az állandó zaklatások, egyre fokozódó atrocitások és a „faji törvények” hatására. Éppen ezért fel akarta gyorsítani ezt a folyamatot, hogy a Német Birodalom „judenrein”, azaz „zsidómentes legyen. Ezt a célt szolgálta a „Kristályéjszaka”, amelynek szörnyűségei egész Németországra, valamint a frissen annektált Ausztriára és a Szudéta-vidékre kiterjedtek. A náci párt vezetői által kezdeményezett és az S.A. (Sturmabteilung) barnainges rohamosztagai által vezetett pogromsorozat nevét a számtalan zsinagóga, zsidó közösségi ház, üzlet és lakás ablakainak, kirakatainak bezúzásáról kapta – ami tulajdonképpen csak egy eufemizmus volt, hiszen a támadók nem álltak meg itt: törtek-zúztak, ütöttek-vertek, gyújtogattak és fosztogattak.

A náci hatóságok a Kristályéjszakát a népharag spontán kitörésének próbálták beállítani, amely válasz volt Ernst von Rath-nak, a párizsi német követség harmadtitkárának november 7-i megölésére. Az elkövető egy 17 éves lengyel zsidó fiatalember, Herschel Grynszpan volt. Néhány nappal korábban Grynszpan kapott nővérétől egy képeslapot, aki arról értesítette, hogy őt, szüleit és több ezer lengyel állampolgárságú, Németországban élő zsidót kiutasítottak az országból. Grynszpanék 1911 óta éltek ott. A lengyel hatóságok először nem fogadták be őket, de aztán, miután valósággal átlökték őket a határon, Grynszpan és a többi kiutasított zsidó egy menekülttáborba került a lengyel-német határ közelében fekvő Zbaszyn mellett.

Von Rath a merénylet után két nappal halt bele sérüléseibe. A nácik a támadást „a nemzetközi zsidó közösséget” vádolták a gyilkossággal és megtorlásképpen szervezték meg a birodalom egész területét átfogó pogromot. Több száz zsinagógát raboltak ki és romboltak le. Számos imaházat felgyújtottak és a tűzoltók azt a parancsot kapták, hogy hagyják, hogy a tűz elpusztítsa az épületeket, csak arra kellett ügyelniük, hogy a szomszédos házak ne kapjanak lángra. Több mint 7500 zsidó üzletet törtek be és fosztottak ki. Meggyalázták a zsidó temetőket. Az utcákon garázdálkodó rohamosztagosok megtámadták az útjukbe kerülő zsidókat, legalább százat megöltek. Sokan kétségbeesésükben öngyilkosságot követtek el.

Különösen brutális volt a pogrom Berlinben és Bécsben, ahol a birodalom két legnagyobb zsidó közössége élt. A lakosság mindenütt tétlenül, vagy pedig leplezetlen kárörömmel nézte végig a pusztítást.

Bár tevőlegesen a pogromban nem vett részt sem az SS, sem a Gestapo, kihasználták az alkalmat, hogy közel 30 ezer zsidó férfit letartóztassanak. Dachauba, Buchenwaldba és Sachsenhausenbe küldték őket. Kegyetlen kínzások a következő három hónapban szabadon engedték őket a koncentrációs táborokból, de el kellett hagyniuk Németországot. Összességében mintegy 2000 – 2500 közvetlen, vagy közvetett halálos áldozata volt a Kristályéjszakának.

A nácik ráadásul a zsidókat tették felelőssé a Kristályéjszakáért, és egymilliárd márkás (1938-as árfolyamon 400 millió dolláros) pénzbüntetést szabtak ki a németországi zsidó közösségre.  Elkobozták tőlük az összes kártérítési összeget, amelyet a biztosítók fizettek volna neki az üzletek és a lakások tönkretételéért, a zsidó tulajdonosoknak maguknak kellett állniuk a helyreállítási költségeket.

A Kristályéjszaka egyben a nyitánya volt egy újabb antiszemita törvényhullámnak. A következő hetekben a német kormány egész sor olyan törvényt és dekrétumot hozott, amelynek célja a zsidók megfosztása javaiktól, megélhetési lehetőségeiktől és kizárásuk a társadalomból. A törvények a zsidó vállalkozások és ingatlanok „árjásítását”, vagyis nem zsidó tulajdonosoknak való átadását tették kötelezővé a valóságos értékük töredékéért. Bezárták a zsidó iskolákat és kitiltották a német iskolákból a még odajáró zsidó gyerekeket. A zsidók a továbbiakban nem gyakorolhatták a szabad foglalkozások többségét, értéktárgyaikat egy állami felvásárló szolgálatnak kellett eladni és különleges adókkal sújtották őket. Nem rendelkezhettek gépkocsival, elvették jogosítványaikat és szigorúan korlátozták tömegközlekedés-használatukat. Nem mehettek színházakba, koncertterembe, moziba és általában megtiltották nekik a szórakozóhelyek látogatását. Nemsokára „zsidóházakba” zsúfolták össze őket: már ahhoz sem volt joguk, hogy ugyanazokban az épületekben lakjanak, mint az „árják”.

Mindez csak a kezdete volt annak az emberiesség elleni, elévülhetetlen bűntettnek, amely a tömeges deportálásokhoz, a haláltáborokhoz vezetett, és amelynek végrehajtásához a nácik egész Európában megtalálták cinkosaikat, akiket az évszázadok óta táplált intolerancia és gyűlölet ugyanúgy motivált zsidó embertársaik elpusztítására, mint az irigység és a kapzsiság.

(A washingtoni United States Holocaust Memorial Museum írásának felhasználásával © United States Holocaust Memorial Museum, Washington, DC)