GNL911

Eladtak emeletünkön egy lakást. Úgy is mondhatnám, végre. Hosszú éveken át kiadták, az ember már nem bírta követni, hogy kik laknak benne, fiatalok, idősebbek, magyarok, külföldiek, megnyerő és gyanús külsejűek. Egy fix pont volt csupán, a tulajdonosnő, egy sudár, királynői alkatú, lobogó hajú hölgy. Ha ő feltűnt, rendszerint bérlőváltás következett.

De most vége lett a nagy jövés-menésnek. Eladták a lakást, jött az új tulaj, és máris belefogott a nagyszabású felújításba. Először az ablakok érkeztek, majd a csempék, és minden egyéb, sorjában. Az új tulaj – csak messziről láttam, fiatal, törékeny alkatú lány – már az első nap kiírta a földszintre, a lift mellé, hogy felújítás folyik az ötödiken, és az ezzel járó kellemetlenségért elnézést és türelmet kér. Névvel is aláírta a papírt.

Másnap már hozzászólást is kapott: „Egy vacsora lesz” – írta valaki, még egy smiley-t is rajzolt mellé. Aztán jött az újabb komment: „Bekaphatod, ha még 7 végén is a falakat fúrod, te idióta”. Aláírás nem volt.

Erre mondták annak idején Nagyanyám ferencvárosi bérházában, hogy „ilyen hangon csak a gangon…”

Éppen húsz évvel ezelőtt vettem meg lakásomat, ugyanezen az emeleten. És nálunk is nagy felújítások voltak, durvábbak, mint a szomszédban, hiszen két falat verettünk ki, hogy a konyhánk nagyobb legyen. A ház lakói naponta többször jelentek meg nálunk egy héten át, amíg e kemény munka folyt, hetedíziglen elátkozták összes felmenőnket, feljelentéssel, rendőrséggel, munkásőrséggel fenyegettek bennünket. Közvetlen szomszédunk, a Don-kanyar túlélője, szinte folyamatosan ellenőrizte, hogy nem fúrunk-e át az ő lakásába. A végén azért már jöttek olyanok, akik azt nézték, hogy mi lesz a nagy rumliból, mert nekik is jól jönne a fülkeszerű panelkonyha megnagyobbítása. Nem kis munka volt, mire sikerült mindenkit megnyugtatni.

És akkor, húsz évvel ezelőtt, még mindenkinek volt arca a kíváncsisághoz és a dühhöz egyaránt.