GNL911

Augusztus 21. szerda. Pistoia kis város, alig 60 ezres, de Paul atyának ez is nagy. Korábban a szintén toszkánai Pian degli Ontaniban volt plébános, egy kis hegyi faluban, és hozzá tartozott még további négy község, a legfelső, Abetone már 1000 méter felett. Az utolsó pillanatig bízott abban, hogy püspöke, aki éppen Pistoiában székel, meggondolja magát. Ő azt vallja, hogy minél lejjebb van az ember a hierarchiában és minél messzebb a főnöktől, annál jobb. De nem volt pardon. Tavaly óta már a pistoiai Santa Immacolata templom plébánosa.

Egyszerű, alig 80 éve épült neobarokk templom, mellette modern harangtoronnyal – a campanile-hagyomány tovább él – amelyet a helyiek csak Nagy Ceruzaként (Il Matitone) emlegetnek. Kortárs festő alkotta meg az üvegablakokat, amelyeket távirányítóval lehet nyitni és zárni, szürke márvány domborművek ábrázolják a 14 stációt. Paul atya szerint nem túl jó az akusztikája, ezt sajnos nincs lehetőségünk kipróbálni, mivel a következő napokban több helyütt misézik, csak éppen ott nem. Ezzel szemben a templom – mint az itáliai templomok többsége – egész nap nyitva áll. Úgy tűnik, itt nem félnek a tolvajoktól. Paul otthona valóságos útvesztő a sok ajtóval és folyosóval, körülbelül az itt töltött hét utolsó napjára jegyzem meg, hogy a konyhából merre kell fordulni, hogy egyenes hálószobánkba jussak.

A „welcome” itt sem marad el: Simo egy kosár friss fügével fogad minket, amelyet a templomkerti fáról szedett le. Vendéglátóink nagy szemeket meresztenek, hogy mi héjastól megesszük ezt az édes csemegét.

Estefelé nyakunkba vesszük Pistoiát, az óváros tíz perc sétára van, és máris utunkba kerül egy régi kolostor, amelynek kerengőjét éppen aznap este nyitják meg a nagyközönség előtt, toszkánai fotókiállítással együtt. Mindjárt kapunk egy lelkes helyi „idegenvezetőt” is, aki elmeséli, hogy e kolostor volt már minden, élelmiszerraktártól nyomdáig, most végre ismét régi fényében tündököl. Beugrunk a kolostor terén egy kávézóba egy narancslére és egyéb szükségletekre, itt is ránk köszön néhány érdekes kortárs festmény, kár, hogy bömböl a rádió – már az olaszokat is elérte ez a mánia. Átlibben a színen egy magas, nagyseggű hölgy, mintha strandtörülközőt tekert volna magára. Jobban megnézzük, férfi arca van, és hangja is férfié…

Később a Dóm terén találkozunk Paullal, aki elkalauzol bennünket a gyönyörű szentélyben, amelyet Szent Jakabnak szenteltek, a Santiago de Compostela-i templom „ikertestvéreként”, hogy a Caminók ne csak oda vezessenek. A szent hatalmas ezüst ereklyéje félig sötétben, fényképezni sem lehet. Azért van, amit itt is féltenek. A Dóm homlokzatán majolika-jelenetek, mint a középkorból itt maradt kórházén. Helyi hagyomány.

Hét évvel ezelőtt már beugrottunk ide, ugyancsak Paullal, Firenzébe menet, ismerősként üdvözöljük a közeli piactéren a három pincér szobrát, amelyről nekünk, óbudai polgároknak, azonnal Varga Imre esernyős lányai  ugranak be.

Vacsorára Simo tengeri halat remekel specialitásával, a serpenyőben sült fokhagymás vargányával. A napot kellemes abruzzói borral öblítjük le, és álmunkat a telihold sem tudja megzavarni. Ha kinézünk ablakunkon, a paplap előtti lámpa versenyt világít Luna asszonnyal. Életem megpróbálja csak a Holdat fotózni, és bosszantja, hogy a lámpa is látszik, én viszont éppen ezt tartom poénnak.

Augusztus 22, csütörtök. Paulék nem azok a házigazdák, akik programjukat feltétlenül vendégeikhez igazítják, hanem inkább a vendégeket vonják be saját életükbe, és mi ezt nagyon élvezzük. Erre a napra ez többszörösen igaz. Az atyának jelenése van Monachino településen – egyetlen utca a hegyek között – ahol létrehoztak a természet ölelésében egy „menedékházat” (Il Rifugio), ahová jelképes összegért „nyaralni” mehetnek azok, akiknek többre nem telik, napi kétszeri meleg étellel és amely egyfajta nyitott „idősek otthona” is. A házzal szemben ódon kápolna, mögötte egy festői domboldalon csodatevő hírében álló forrás, mennyei békét sugárzó arcú Szűzanya-szoborral, ahová egy kristálytisztán csobogó csermely feletti fahídon vezet az út, a rét pedig tele szabad szárnyú, színes pillangókkal, akik csak ránk várnak, hogy megörökítsük őket. Megmossuk a gyengéden hűsítő vízben arcunkat, kezünket. „Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre” – írta József Attila, aki meglelte volna itt is az Óda vízesését.

A „menedékházban” találkozunk Paul alplébánosával, a fiatal Don Alessióval (Paul nem „don”, hanem „padre”, mivel ő korábban szerzetes volt, de nem szerette a szerzetesi élet merevségét, és főleg azt, hogy minden nap korán kel kelni). Don Alessio túláradó egyéniség, Paul szerint egy kissé szélsőséges, ördögűzéseket is végez, a püspök fel is hívta rá a figyelmét, hogy „vigyázzon rá”. Ő alapvetően toleráns, neki is van helye a világban, vallja, bár nem tetszik neki, hogy híveit túlságosan magához láncolja, és ők vakon követik. Az asztalnál azonban, amelyet a helyi öregekkel ülünk körül, mindez nem látszik, Alessio kedélyes, nagyhangú fiatalember, akinek ugyan Magyarországról tévhitei vannak – azt hiszi, hogy nálunk a pravoszláv vallás a domináns – de megbocsátjuk neki. De melyikük mondja az asztali áldást? Érkezik Giorgio, a ház gondnoka és szakácsa, és hogy a két atya között „ne legyen érdekellentét”, ő vállalja magára e feladatot, könnyedén, minden ájtatoskodás nélkül. Az ő neve is áldott, különösen a második fogásként szervírozott töltött nyúl után. A társaság gyöngyszeme pedig egy 89 éves, ápolt, kedélyes hölgy, aki, amikor Életem vizet töltene neki, inkább a könnyű Chiantiból kér.

Ebéd után átadjuk magunkat az Anyatermészet ölelésénél a forrásnál, isszuk magunkba a szabad levegőt és hallgatjuk a csendet. Életem a Szűzanyához imádkozik, én végigfekszem egy padon, lehunyom a szemem, és belealszom meditációmba. Békével teljesen ébredek, Szerelmem arcán is földön túli megtisztult boldogság.

A hegyoldal ajándékai azonban nem érnek itt véget. Paulék már megtöltötték azokat a kannákat, amelyekben a patak vízét visszük a plébániára. Simonetta fehér ringlószilvafák körül szorgoskodik, már több szatyrot teleszedett. Ritám a köztük lévő sajátos kommunikáció révén kideríti, hogy még aznap befőzés lesz.

Késő délután érünk haza a kanyargós hegyi úton, közben még megcsodáljuk föntről a nem is oly távoli Firenzét, és ízelítőt kapunk Monachinóban a brigidino nevű ánizsos ostyából, amely úgy született a legenda szerint, hogy egy Brigitta-rendbeli apáca elrontott néhány áldozati ostyát és nem akarta, hogy kárba vesszen. A paplak konyhájában négyen magozunk szélsebesen, aztán már rotyog is a lekvár. Csakhogy szól a telefon, csengetnek – az atyának nincs „félfogadási ideje”, mindenki akkor keresi, amikor eszébe jut, néha még este 10 óra körül is – valakinek sürgősen kell egy keresztlevél, mások egy temetés részleteit jönnek megbeszélni, észre sem vesszük, és ránk marad a lekvár kavargatása. Simo éppen csak arra ér vissza számos teendőjéből (ő egy személyben titkárnő is), amikor már az üvegeket kell villámgyorsan mosni. Nosza, Paul sem ússza meg a munkát, elcammog az üvegekért, miközben Simo keresetlen szavakkal bíztatja a padrét fürgébb mozgásra. A lekvár kész, gyors vacsora, és a „ninna nanna” (a „tente baba tente” olasz megfelelője) ma is elmaradhat. Kell is az édes pihenés, másnap Pisa következik, és egy meglepetés-este…

(folyt).

fotó: Benke Rta