Megéltük azt a pillanatot, amikor egy emeleten lakhattunk a Nappal és fényévek kézzel foghatóvá zsugorodtak.
Láthatatlan lélekfonál énjeink és a Város között, amely vakon is elvezet minket emlékezetünk lábnyomain.
Örök-kabócák zümmögnek himnuszt a Hősöknek ébresztőtől takarodóig. A Szabadság kapujához itt nem kellenek őrök.
Együtt váltunk felnőtté a sugárút platánjaival. Amikor gyermekek voltunk, még nem vettünk tudomást egymásról.
Egy öregember elénekli egy 40 évvel ezelőtti kuplé refrénjének első két sorát, én pedig befejezem a második kettővel. Ennyi lenne a hazatérés?
Zarándokoljunk el önmagunkhoz, a szerelmünkbe vetett hitünkhöz. Nem kellenek hozzá sem templomok, sem bálványok, és nem é el hozzá a tömeg ájtatos csaholása sem.
Ezüst hangoszlopokba sűrített ige-zene: az űr tágul, hogy bensője kiteljesedjen.
Évezredek hűs életvíz-tudása öntözi arcunkat, gégénket a légszomjas hőségben.
A tükrök homálya, a színek szikrázása, az egykor engedelmes betűk elmosódása minden fájdalmas villanással eloszlatja szívem egy újabb fekete foltját. A külvilág szamárbőre lassan összehúzódik, de lényege belém szűrődik és egyetlen darabja sem vész el.
Kőkérgű fa nyári delelőben. Hírvivője a mának az eltemetett alvilágba.
Egy tökéletes nap a megtartó erő, a szerelem testközelsége, az újjászületett felfedezés öröme, a mozgásba lendült mítoszok körbejárása az elmúlás óramutatóival szemben.
Róma, 2013. augusztus 15-18.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
