GNL911

John Lennon türelmetlenül állt a firenzei főpályaudvaron a pénztár előtt kígyózó tömegben, semmiképpen sem akart a sorára várni. Hirtelen mozdulatokkal nézett hol jobbra, hol balra, hogy mindenki lássa összetéveszthetetlen arcélét, orrát, állát, száját, pillanatonként kérdezte meg valakitől, hogy mennyi az idő. A tömeg azonban nem akart apadni előtte.

John Lennon csupán annyit ért el, hogy egy fehér szakállú, bölcs vonású öreg néger, és egy feltűnően fecsegő orosz házaspár maga elé engedte, de egy olasz vasutas a lehető legrosszabb angolsággal, amire csak ebben az országban lehetséges, próbálta felhívni a figyelmét a rendre és nem engedte, hogy soron kívül a pénztárhoz rohanjon. Már-már tettlegességre került köztük a sor, de a vasutas hajthatatlan maradt. Talán nem ismerte őt fel 33 év után, vagy talán éppen azért tartotta vissza, mert felismerte?

Végül John Lennon, aki ezúttal sötét kerek szemüveget viselt, mint azokon a fotókon, amelyek elkészültekor erőnek erejével amerikai állampolgár akart lenni, idegesen vibrálva közölte úti célját, amit természetesen nem értettek, mert összekeverte egy több tagból álló város nevét, majd ugyanígy kapkodva fizetett, kiszórva zsebéből némi aprót, amelyeknek csörgésére sem figyelt az állomás kaotikus zajában. Aztán szinte kitépte magát a szalagkorlátokkal elkerített folyosóból, és elrohant gyűrött fekete zakójában, bokáját verdeső szürke nadrágjában, oldalán egy esetlen válltáskával.

Vajon hová siethetett ennyire ezen az augusztusi délelőttön?

Egy magyar pár is szemtanúja volt az esetnek ott a firenzei főpályaudvaron. A férfinak azonban, akinek életét John Lennon végig kísérte, már későn jutott eszébe, hogy kameráját előkapja, hogy e történetet mások is elhihessék.