Kisfiammal éppen a jövőről társalgunk egy főiskolának látszó épület udvarán, amikor megjelenik egy nő, nem törődve azzal, hogy beszélgetünk, megragadja a karomat, és vonszol magával. Egy ismeretlen nevet hajtogat, aki fontos ember és most tud engem fogadni. Eszemben sem volt tőle kihallgatást kérni, de a nő annyira erőszakosan vonszol, hogy gondolom, ő tudja, mennyire fontos ez az ügy.
Nem veszem észre, hogy előttem egy küszöb, elbotlom benne. A nő először megpróbál felhúzni, de nem sikerül neki, egyedül pedig nem tudok olyan gyorsan felállni, ahogyan ő szeretné. Ezért dühösen legyint rám egyet és otthagy a földön.
Változik a szín, Velencében vagyunk Életemmel. A Dózse-palota előtt, a Szent Márk téren az árkádok alatt a Jethro Tull játszik, pontosabban annak egy új változata, amelyben egy vékony barna és egy kövér szőke lány dobol. Maga Ian mester egy skót kockás klepetusban űzi szokásos színpadi mókáit, a zenekar felett pedig fejjel lefelé lebegő balett-táncosok csüggnek a semmiben. – Ezt én is kipróbálom – mondom Életemnek, aki hasztalan igyekszik erről lebeszélni.
Feldobom magam a levegőbe és ott is maradok. Még soha nem sikerült nekem a levitáció, ezek szerint most már eljutottam egy bizonyos spirituális magasságba, de még én magam sem tudtam róla. Most annyira lebegek, hogy le sem tudok jönni, mintha megszűnt volna körülöttem a gravitáció.
Már vége a koncertnek, mikor földre szállok. Sötét van, Életemet sem találom. Teljesen kimerülten támolygok be a palotába, kopogás nélkül benyitok egy terembe, ahol egy Ferencjóska kinézetű úr járkál fel s alá. „Bocsánat, Felség” – nyöszörgöm, majd összeesem.
Nappal van, valaki oldalba rúg. A palotateremben vagyok, ahol összeestem. Szőke, kékszemű, náci arcélű orvos térdel mellettem, vért vesz tőlem, majd össze-vissza szurkál különböző tűkkel, egyik jobban fáj, mint a másik. Próbálom elterelni a figyelmemet, kibámulok az ablakon, ahol a lagunák közé beúszik a Sydney operaház, és behallatszik valamelyik Verdi-opera, de túlságosan erős a visszhang a víz miatt és nem ismerek rá a dallamokra. Közben a náci arcélő orvos valami ismeretlen tárgyat dug le a torkomon.
Mielőtt megfulladok, felébredek és helyet kérek alvó Életem mellett a lepedője alatt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
