GNL911

Már évtizedek óta nem hallgatok rádiót. Gyűlölöm az irányíthatatlan emberi hangot, amely szól, ha kell, ha nem. Pláne, ha üvölt, és az eget is el akarja nekem adni, még akkor is, ha semmi szükségem rá.

Már évek óta nem nézek televíziós hírműsorokat. Gyűlölöm, ha a pofámba hazudnak vagy megmondják nekem az egyedül üdvözítő igazságot. Közarcok megjelenésére rögtön elkapcsolok. Maradnak a krimik, a futballmeccsek, a semmitmondó vígjátékok. Néha beesik egy-egy jó film, aminek lemarad a vége, vagy mondat közben szakítják meg a reklámok.

Már évek óta becsukom az ablakokat, amikor megszólal a déli harangszó. Minden kongása hamis, mégis áthatol mindenen. Az istentiszteleteket beszennyezik dölyfös, tiszteletlen félistenek.

A hírek mégis elérnek, mert még úgy érzem, tudnom kell a világról, akkor is, ha a világ nem akar tudni rólam. És elég egy kattintás, máris beárnyékolódik az egész napom. Ilyenkor semmiségekért csattanok fel, minden második tárgy kiesik a kezemből, mindent melléöntök, mindennek nekimegyek, mintha kezdődő Parkinson-kóros lennék.

És látom nemzedékem legjobbjait reménytelen rezignációban, amikor már a poharat sem akarják felemelni. És látom nemzedékem legjobbjainak gyermekeit, akik menekülő utakat keresnek.

Az elefántcsonttornyok is orvvadászok kezébe kerültek.

Naponta görgetik végig mellkasomon Sisyphus szikláját.

Kell egy menedék, egy labirintus, amelybe csak én ismerem a bevezető utat,  és csak annak világítok, aki nem fél, hogy rossz útra téved velem. Aztán eloltom a gyertyámat, nehogy más is behatoljon oda, ahová nem lehet.

E labirintusnak nincsen tere, nincsen ideje, nincsen térképe. Csak zenéje, szeretete és testmelege. Egy nő kibomló virágszirmai, az ősplatánok belénk gyökerező energiája. A labirintus, ahol a túlélő csomagot beburkolták a szívbe.

Mostantól ott keressetek. Vagy inkább ne.

A kijáratot csak én tudom, ha egyáltalán szükség lesz még rá.

(Zene: Rolling Stones – Hyde Park, 2013. július 7)