Valahol Franciaországban, lehet, hogy Párizs külvárosában, vagy másutt. Kapok egy levelet, hogy felvették végre egy jesivába. Elindulok egy hátizsákkal, amely már eléggé tele van, de út közben még sok mindent bevásárolok könyvektől élelmiszerekig, a végén már minden kicsordul belőle.
Egy darabig jó irányban haladok, de aztán megérkezem egy térre és nem tudom, merre kell tovább mennem.
A téren arab arcú férfiak lézengenek, megkérdezem tőlük franciául, hogy merre kell mennem. Nagyon szívélyesen próbálnak útba igazítani, de még jobban eltévedek. Közben a hátizsákon tetejéből potyognak ki a holmik.
Egy másik térre érek, ahol egy idősebb, szakállas férfival találkozom. Rabbinak mondja magát, pedig még kipája sincsen. Elmondom neki úti célomat, majd ő segít, ígéri, csak tegyem le addig is a hátizsákomat, amíg útba igazít.
Útirány helyett életem fontos állomásait kezdi el felsorolni, közben előbb egy kendővel letörni az arcomat, majd körmeivel is végigszánt rajta, szinte fáj, és mégis jóleső megkönnyebbülést érzek.
- Most már tudod, merre kell menned, siess – mondja végül.
Megköszönöm segítségét, indulnék, felvenném hátizsákomat, de sehol sem látom, csupán, ahogy az útra visszanézek, a kipotyogott holmik egy részét pillantom meg szétszóródva.
- Megyek máris, csak még a hátizsákom tartalmát össze kell szednem - mondom a rabbinak szinte szégyenkezve.
- Nincs is hátizsákod – néz rám feddően a rabbi.
És én végre elindulok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
