GNL911

Régi iskolámat keresem, ahová behunyt szemmel is eltalálnék. Most eltévesztem az utcát. Amikor odaérkezem, csak azt látom, hogy lehetetlen átmenni az utca túlsó oldalára.

Rengeteg dolgom lenne, én azonban felesleges bulizással ütöm agyon szűkre szabott időmet, és még csak nem is élvezem. Írásokat kellene leadnom, és sürgősen be kellene pótolnom iskolai mulasztásaimat is, de nem jut el az agyam odáig, hogy felelősen gondolkodjam.

Végre rászánom magamat, hogy visszatérjek a tanulmányaimhoz, felhúzom az órámat, hogy biztosan beérjek, de előbb egy rendszertelenül áramló tömegen kell átvergődnöm magamat a zuhanyozóhoz, aztán pedig ruháimhoz nem férek hozzá, mert a szobámban éppen napfolt-tevékenységet mérnek, és ez fontosabb az emberiségnek, minthogy én beérjek magyar órára.

Egy árvaházban találom magamat, amely bár egy város kellős közepén áll, semmiféle kapcsolata nincsen a külvilággal. Még telefon sem működik benne, de azt sem tudja megmondani senki, hogy mi a város neve. Észreveszem azonban, hogy a kert drótkerítése több helyütt is szakadt, és a réseken ki-be járnak fiatal nők. Van, aki földig érő, 20. század eleji ruhát visel, mások viszont szabadon hagyott mellel jönnek, szégyenérzet nélkül. Egyiküktől megtudom, hogy ez az a város, ahová a Költő nevelőszülőkhöz került, most kiderül, hogy nem is tudom, merre van a térképen. Elindulok toronyiránt, kijutok egy pályaudvarra, amelynek kifüggesztett menetrendjét egyszerűen nem értem. Egy vasutas segítségét kérem, aki kiterít előttem egy hatalmas prospektust: a legkülönbözőbb vonatok szerepelnek rajta, még a nálunk még nem létező nagysebességűek is, de az érintett állomások nevei mind ismeretlenek, és amikor elmondom neki, hogy hová szeretnék menni, csak néz rám értetlenül. És kezdek magam is kételkedni abban, hogy az a hely egyáltalán létezik.

Telihold, szélvihar, megkésett fagyosszent.