GNL911

Duna-part, májusi este, amikor az ötödik emeletre még betűz a nap, de odakint már kezd hűvösödni.

Nézzük a vizet, amely most elborítja a meder széli nagy köveket. Erős a sodrása, sebesen úsznak lefelé a ki tudja honnan leszakított faágak. Sétálunk mi is a sodrás irányába az Árpád-híd magasságából egészen addig, amíg már kanyarodni kezd a folyó a Margitsziget mellett és kibukkannak egymás után Budapest szép hídjai.

Egy kacsacsalád igyekszik felfelé a folyón, hihetetlen, hogy a mama körül evickélő öt apróság milyen biztosan úszik árral szemben. De nem öten, hanem hatan vannak. A hatodik ügyetlenkedik, és pillanatok alatt lemarad. Kétségbeesetten csipog, próbál utána eredni a többieknek, de a távolság egyre nő köztük. A kacsamama mintha visssza-visszanézne. A partról többen is biztatják, hogy vegye már észre az egyre messzebb vergődő kicsit, menjen vissza érte, de nem megy. A rémült csipogás még akkor is hallatszik, amikor a többiek már partot érnek, és meredek kövön pihennek. De már csak mi halljuk. Lemegyünk egy mólóra, amelyen sirályok szoktak csapatostól ülni. A riadt, elveszett hang egyre távolodik. Már csak egy alig észlelhető pont a rendületlen víz tetején.

Visszafelé indulunk. Van egy öreg fánk fent a parton, amely hét évvel ezelőtt, a nagy tavaszi áradás idején a vízben állt, később hajléktalanok pihentek meg árnyékában. Életemet e fa életereje késztette arra, hogy festeni kezdjen. Most senkitől sem zavartatva néz le a fa mélyen a folyóra. Alatta, a parti lépcsőn, a vízhez egészen közel, egy nő ül magában mozdulatlanul. Ápoltan öltözött, rövid, gondozott hajú. Arcát nem látjuk, a folyóra mered, talán 40 körüli lehet. Mellette táskája és két nagy bevásárló szatyor. „Csak nem valami rosszat forgat a fejében?” – kérdezi szorongva Szerelmem. Legszívesebben megszólítaná. Aztán szavak nélkül megnyugtatjuk magunkat, hogy biztosan csak levegőzni jött ki, mint mi.

Hazafelé vesszük az utunkat, egyre hűvösebb lesz, a szél is feltámad. Egy nő jön velünk szemben, szapora léptű kiskutyával. Arcán némi szomorúság villan át, ahogy elmegyünk mellette, összeölelkezve.

Az Élet Vize

Duna-part, májusi este, amikor az ötödik emeletre még betűz a nap, de odakint már kezd hűvösödni.

Nézzük a vizet, amely most elborítja a meder széli nagy köveket. Erős a sodrása, sebesen úsznak lefelé a ki tudja honnan leszakított faágak. Sétálunk mi is a sodrás irányába az Árpád-híd magasságából egészen addig, amíg már kanyarodni kezd a folyó a Margitsziget mellett és kibukkannak egymás után Budapest szép hídjai.

Egy kacsacsalád igyekszik felfelé a folyón, hihetetlen, hogy a mama körül evickélő öt apróság milyen biztosan úszik árral szemben. De nem öten, hanem hatan vannak. A hatodik ügyetlenkedik, és pillanatok alatt lemarad. Kétségbeesetten csipog, próbál utána eredni a többieknek, de a távolság egyre nő köztük. A kacsamama mintha visssza-visszanézne. A partról többen is biztatják, hogy vegye már észre az egyre messzebb vergődő kicsit, menjen vissza érte, de nem megy. A rémült csipogás még akkor is hallatszik, amikor a többiek már partot érnek, és meredek kövön pihennek. De már csak mi halljuk. Lemegyünk egy mólóra, amelyen sirályok szoktak csapatostól ülni. A riadt, elveszett hang egyre távolodik. Már csak egy alig észlelhető pont a rendületlen víz tetején.

Visszafelé indulunk. Van egy öreg fánk fent a parton, amely hét évvel ezelőtt, a nagy tavaszi áradás idején a vízben állt, később hajléktalanok pihentek meg árnyékában. Életemet e fa életereje késztette arra, hogy festeni kezdjen. Most senkitől sem zavartatva néz le a fa mélyen a folyóra. Alatta, a parti lépcsőn, a vízhez egészen közel, egy nő ül magában mozdulatlanul. Ápoltan öltözött, rövid, gondozott hajú. Arcát nem látjuk, a folyóra mered, talán 40 körüli lehet. Mellette táskája és két nagy bevásárló szatyor. „Csak nem valami rosszat forgat a fejében?” – kérdezi szorongva Szerelmem. Legszívesebben megszólítaná. Aztán szavak nélkül megnyugtatjuk magunkat, hogy biztosan csak levegőzni jött ki, mint mi.

Hazafelé vesszük az utunkat, egyre hűvösebb lesz, a szél is feltámad. Egy nő jön velünk szemben, szapora léptű kiskutyával. Arcán némi szomorúság villan át, ahogy elmegyünk mellette, összeölelkezve.