GNL911

Sürgősen javítani kell a kondíciómon. Már egy négy és fél perces léggitározásban is elfáradtam. Pedig ez a foglalatosság remekül meg tudja mozgatni az embert, ha egész nap a számítógép előtt ül és görnyed.

Kerti partira invitálnak, ahol mindenki születésnapos – engem kivéve – és mindenki büntetett előéletű – ugyancsak engem kivéve. Bár ez egyáltalán nem biztos, hiszen ki tudja, hogy mi számít manapság akár visszamenőleg is bűnnek.

Sétáló utca, kávéház, beülnénk, de megjelennek régi árnyak, akikre már nincsen szükségem. Életem elvonul egy spirituális előadásra, én addig beülök egy belső térbe, ahol számomra idegen eredetű szerencsejáték-sorsjegyek kaphatók. Mindegyikből veszek, és mindegyik nyer. Közben egymás után tűnnek fel mindazok a nők, akikhez valamikor közöm volt így vagy úgy és mindegyikük meztelen, még azok is, akiket a valóságban soha nem láttam meztelenül.

A piaci cipzáras úgy fest, mint egy sörissza ír halász, még olyan fekete kötött sapkát is visel, pedig csak a fia dolgozik csaposként Dublinban, az egyetemi költségeket megkeresendő. Miközben az öreg bütyköl, táskamagnójából remek rock és blues szól. Szerencsére nem számít fel zenés felárat.

Egy 26 éves londoni szabadúszó újságíró riportot akart készíteni a hajléktalanokról, ezért elhatározta, hogy egy hétig fedél nélkül fog élni. Gyenge fizikuma azonban nem bírta a hideget és megfagyott. Esete egy 25 évvel ezelőtti történetre emlékeztetett, amikor egy kezdő amerikai színésznő török börtönben játszódó film szerepére készült, és ezért elintézte, hogy néhány hétig ő is ott raboskodjon és nem bánjanak vele kíméletesebben, mint ideiglenes rabtársnőivel. Ő a kínzásokba halt bele. Mindketten elfeledkeztek a rendkívüli körülményekhez való fizikai és lelki felkészülésről, életükkel fizettek meggondolatlanságukért.

Egy lábatlan zongora, amelyet hatvan éve nem hangoltak fel, de egykori billentyűsünk képes rajta Emerson-futamokat játszani, sőt, még orgona-darabokat is megszólaltatni, bizonyítandó, hogy nem a hangszer, a zenész a lényeg.

Egy piac, amelynek minden árusa a világ valamely pontjáról menekült. Kísérőm egy busman, aki valamennyiük nyelvét érti, nekem pedig egy nagy salátahalom alól előbukkanó rasta-frizurás fiatalember magyarázza el a különböző menekültstátusok mibenlétét.

Mintha állandóan be akarna valaki jönni az ajtónkon. Életem szerint csak a szél. De vajon a szelet ki küldte?

Az egykori Városfalat, ahol Kékasszony és a Fiú kora délutánonként találkozott, mintha őserdő nőtte volna be. Mégis megtalálták egymást, és Kékasszony itt közölte a Fiúval, hogy várandós lányaikkal. Mivel úgyis gyakorlata volt abban, hogy saját lábán ment be a szülőszobába, csupán bele kellett karolnia a Fiúba, hogy együtt átvágjanak a dzsungelen, amelyen túl egy Életbe vezető fényfolyosó várta őket.

A nyílt utcán megszólít egy ismeretlen, jól öltözött hölgy, miután már túljutott rajtam: „Nincs szüksége fényes, fenyőszínű padlófestékre?”. Arra éppen nem volt. A hölgy könnyedén belenyugodott.

Egy avantgárd szobaszínházban veszek részt, a darabnak nincsen előre megírt forgatókönyve, csupán egy túlzásokra hajlamos rendezője, aki a szűk térbe is mindenféle látványelemeket erőltet, például tüzet gyújt a szoba közepén, hogy eképp illusztrálja az egyik szereplő gyújtó hatású szavait. Azt sem tudjuk meg végig, hogy miről szól a történet, de a végén mindenki bűnösnek érzi magát, egyben feloldozást is nyer. Az egyik nő több sebből vérzik, de senki nem hisz neki, lehet, hogy a szemünk láttára fog meghalni, de valahogy túljátssza a jelenetet. A szobából számtalan ajtó nyílik, de mindegyik ajtó mögött van egy másik, és ajtók között a tér annyira szűk, hogy egy ember szinte el sem fér közöttük. Amikor végre kiszabadulunk, egy széles könyvtárszobában találjuk magunkat, ahol mindenki kézbe veheti saját, bőrbe kötött szövegét, ami előre megvolt írva, nem ismertük, mégis mindenki pontosan egy szó tévesztése nélkül mondta fel. Egyedül a rendezőnek nem volt ilyen szövegkönyve. A könyvtárszobából viszont egy világos padlástérbe vezet az út, ahol mérnöki tervező asztalok állnak, és az egyik mellett áll római orvos barátom, aki nápolyi dalokat énekel. „Ideje már, hogy megismerjenek erről az oldalamról is” – mondja a Dottore.

Egy zsúfolt tengerparton rohangálok meztelenül, de sokáig nem zavar a helyzet, csak amikor rájövök, hogy filmforgatás zajlik. Egy dombra rohanok fel, amelyről egymás után futnak fel híres, kedvenc színészek, szintén egy szál mosolyban. Megpróbálok elvegyülni közöttük, de a rendező kiszúr magának és elzavar, mert nem szerepelek a stáblistán. Pedig a nevemet sem tudja.

Egy Holokauszt-túlélőkkel teli buszon utazom, de senki nem meséli szörnyű élményeit, csupán a csuklójukon látszó tetoválásukról tudom, hogy honnan jöttek. Egy elhagyott úton, egy nagy vörös téglaépülethez visznek minket, ahol különböző szenvedély-betegségekben szenvedő híres rock-zenészeket kezelnek, az ő aktáikat bízzák ránk, miközben egy humusz-pástétomos tál jár körbe. Egy idősebb zsidó férfi, aki egy régi amerikai hadügyminiszterre, C.W.-re emlékeztet, engem választ ki, hogy egy törvénytelen megfigyelési feladatot bízzon rám, amely egyszerre függ össze a humusszal és a rehabilitáción kezelt rock-zenészekkel. A feladat pontos mibenlétét azonban nem árulja el, nekem kell kitalálni, én csupán arra kérem, hogy intézkedjen a törvényes látszatot megteremteni.

Stoppolok, egy kedves házaspár vesz fel furgonjába és a Városba igyekeznek valami üzleti ügyben, de nem ismerik az utat, ezért külön örülnek nekem, mert én el tudom őket kalauzolni. Megérkezünk egy számomra teljesen idegen utcába, egy portán pakolunk le, közben a férfi szállást foglal egy motelban, nekem is, ha már ilyen kedvesen elkalauzoltam őket. Én azonban nem akarok szállodába menni, hiszen sok barátom él itt. Elsőként régi gitárosunk, P. jut eszembe, találok egy telefonkönyvet, hátha el tudom érni. A könyvet azonban teljesen fordítva szerkesztették, jobbról balra kell olvasni, és a Z betűnél kezdődik, viszont minden nevet a keresztnévvel kezdenek, és mivel P.-ből elég sok van, legalább 30-40 oldalt kell végiglapoznom, mire megtalálom a barátomat. És akkor villan belém a felismerés, hogy nem is a Városba vezettem a házaspárt, hanem egy másik városba, ahová P. költözött, ahol egyszer beleestem egy gyilkos szerelem csapdájába, és ahol már régóta garázdálkodnak neonácik.

Álmodtam e két utóbbi történetet Hitler 124. születésnapjára virradóra.

Életem még nem a Feleségem, éppen a válás körüli vagyonmegosztással van elfoglalva, ezért kér engem, hogy írjam meg a házi feladatát az angol tanfolyamra és estére vigyem fel neki. Megyek is este, de el is felejtem, hogy mit kellett volna tennem, csak az a jár az eszemben, hogy újra látom. A lépcsőházban jut eszembe a feladat. Előkapom a táskámban lévő egyetlen papírt, és írni kezdek. Már majdnem teleírtam, amikor látom, hogy a szöveg hol francia, hol olasz, hol spanyol, hol angol, néha magyar nyelvű is. És több papírom nincs. Nincs más hátra, felmegyek hozzájuk, az ajtó tárva-nyitva, hatalmas polgári lakás, Életem egy zongora tetején ül, volt férje pedig mindent jóváhagy, amit mond. Szabadkozom, de mondja, sebaj, úgyis elmarad másnap az óra. Azóta szerencsére már tízedik éve a Feleségem.

És két nappal később átaludtunk egy földrengést, pedig állítólag a közelünkben is remegtek a házak.