GNL911

A Tabán, az egy olyan, hogy hív. Mindig. Életemből 24 évet adtam egy útvonalnak a munkához, amely mindig a Tabánon vezetett keresztül. Jó időben odafelé is, de hazafelé mindig. Egy nem is annyira lágy domboldal, ahonnan gyatyaféken is le lehetett jönni, eső, vagy jég esetén. A dombtetőn a munkahely – valamikor csupa nagybetűvel – előtte egy játszótér, a török államalapító mellszobrával, amelynek tövében egy padon először merültünk el önfeledt csókban.

A Tabán, az olyan, hogy hív. A domb alatt van egy gyönyörű tölgy, amit először akkor ölelgettünk meg, amikor Életem elém jött a dolgozóba. Egy csodás jázminbokor, amelyet május végén, vagy a június elején mindig leszüreteltünk, hogy hónapokig lehessen illatos jázminvirág a zöld teámba. Illatozó bodzabokrok, amelyeket sokat magunkkal szedtük, és a végén már az orrunk vége is sárga volt a bodzavirág-portól. Csalánmezők, végtelenül. Életem megtanított arra, hogy puszta kézzel szedjem a gyerekkoromban ijesztően csípősnek tartott leveleket, egy kis vérserkentés sem árt. Egy ideje kivágják a bodzabokrokat, levágják a csalánt. Biztosan a helyi főkertész is valami csókos, akinek fogalma sincsen e finomságok egészségvédő hatásáról. Azért talán az idén is marad nekünk belőle valami.

A Tabán az egy olyan, hogy hív. Már napokkal korábban figyeljük az eget, jaj, csak ne essen megint május elsején. Több mint 30 éve járok ki, egy kis eső miatt nem mondtam le róla soha. Egy ilyen miatt egyszer lekéstem egy tv-felvételt, mert egyetlen taxis sem volt hajlandó felvenni sárosan, csövesnek néztek. Oké, kicsit belülről is el voltam ázva, de kívülről jobban. Immár Életemmel is van 10 év közös élményünk, benn esővel, egy éppen csak elért vonattal, még szerelmünk hajnaláról, amikor még minden vasárnap haza kellett utaznia, és ezért a vasárnap estéket jobban utáltam, mint a hétfőket. Többször is előfordult, hogy direkt dolgoztam május elsején délelőtt, 2-kor végeztem, és kezdésre ott voltunk, vagy ha a korai fellépők nem érdekeltek, átsétáltunk a Gellért-hegyre – csalánt szedni.

Most is elindultunk, igaz, most Óbudáról, és egy kicsi később, hogy azért ott legyünk, mire indul a Gőzhajó. Hát az bizony elindult, és még csak négerek sem intettek vissza a partról, mivel a Batthyányi térről nem ment sem busz, sem villamos. Ellenben sárga fakabát akadt rogyásig, fél város lezárva, mi lesz itt, ha egyszer majd nemcsak hivatalos rendezvényekre árad a tömeg? Azért 27 perc alatt abszolváljuk a távot, és mire Gyugyó milliomodszor is kiordítja a világnak, hogy „az út királya voltam s maradok én”, már mi is ott csápolunk az ember-erdőben a szokott helyünkön.

Jó látni Budapest utolsó megmaradt birnami erdejét, amely ma még békében hullámzik, füstöl, csápol, gyermeket, unokát vesz vállra, sörözik. Csakhogy a tér egyre szűkül, mintha ki akarnák szorítani az utolsó hippinemzedéket és az érzés továbbvivőit. A színpadot évtizedes hagyományokat semmibe véve a hegyoldalra merőlegesen állítják fel, ebből kifolyólag keresni kell a helyet, ahol minden úgy szólal meg, ahogy annak kell. Mintha a por is kevesebb lenne, de azért akadnak most is jócskán a hely szelleméhez illő piszkos lábú lányok. (Fiúk is, csak azok sosem érdekeltek…) Törökbácsi hozza magát, mint mindig, hihetetlen, mi van benne a Tabán 43. évében is, már megint összevágott egy olyan fiatal bandát, hogy csak állunk, nyitott szájjal. Gitárosa olyan gyönyörűen hozza a klasszikus rock-blues gitáriskolát, hogy az embernek könnybe lábad összes szarkalábja. Próbálunk levackolni, első helyünk azonban életveszélyesnek bizonyul, egy idősebb társaság rosszul mérte fel saját alkohol-kapacitását, és hamarosan egymásnak esnek tettleg. Áthámozzuk magunkat a tömegen, találunk egy helyet, kiderül, hogy már foglalt. Ilyent sem hallottam még itt, de egye fene. Szerencsére odébb is találunk egy placcot, még perecet is sikerül szereznem (330 ft/darab, egész baráti), hátizsákunkban másfél literes ásványvíz lapul. Jön a Bikini, hangzás közepes, egy kicsit unalmas, mintha minden daluk egyforma lenne, azért arra felmelegszik a közönség, hogy nem az a nap, nem az a hold, nem az a szerető, aki volt, no meg hogy részegen kivisz majd haza. Már azt hisszük, hogy megspórolták, hogy meztelen vállad érje a vállam, engedd, hogy megkívánjam, de ráadásnak csak lenyomják. Abba ma is beleborzongok, amikor több ezer ember együtt énekel a zenekarral – ha másért nem, ezért az érzésért érdemes ezt csinálta. Azért Dénagylajosék alatt sem unatkozunk, nézzük és zsűrizzük a körülöttünk lévőket: átsunnyog a tömegen egy cowboy-kalapos ősz fickó, kalapján színes tollakkal, Életem néhány hölgynek szívesen adna fogyókúrás, de legalább öltözködési tanácsokat, ellenben megállapítjuk, hogy egy szép kismamának milyen formás feneke van, és biztosan vigyázni fog az alakjára később is. Mögöttünk áll egy mázsafeletti fiatalember (Ádámunk szerint a férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz), akit haverjai ide-oda igazgatnak, hogy kellő árnyékot vessen rájuk. Aztán amikor előttünk megüresedik egy hely, a fickó olyan vetődéssel zuhan be közénk, hogy ezt biztosan nagyra értékelnék egy amerikaifutball-meccsen, személyi sérülés nem történik, anyagi kár egy szétszakadt ing, tomboló siker. Közben egy másik srác a társaságban lévő bakancsos cimbora lábbelijét fényesíti, majd megkéri, hogy fogjuk meg a sörét, amíg orrba vágja. Vígan riszáló nagymamák, hosszú fürtjeiket féltve őrző vén rockerek, néhány figura, akiket mindig meg lehet itt találni (ennyit tudok róluk), és éveiket egyre sűrűbb szakáll mögé rejtik.

Bikini le, Ricse fel, közben mellékeljük a helyiséget – régi szép idők, amikor a dombtetőn volt egyetlen betonépület, aztán akinek sürgős volt, mögéje ment inkább, koedukáltan – és visszamennénk a színpaddal szembe, onnan azonban pillanatok alatt elmenekülünk: az ilyen pocsékul hangosított koncertek tették tönkre a fülemet az évtizedek alatt! Dob, basszus kakaón, gitár-ének nullán…Pedig a Mini mellett tán rájuk vártunk a legjobban. Elindulunk lefelé, onnan is csak emlékezetből tudjuk, hogy „utálom az egész huszadik századot…”. Csalódottan indulunk hazafelé, át a 18-as villamos sínjein, uramfia, ott meg egészen jól szól. Újra levackolunk, a francba, ki hitte volna, hogy 25 év után aktuálisabb, mint valaha, hogy „aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni és csalni csúnya dolog”. A kórus most is több ezres, néhány nullát még hozzá, és más helyszínen, ha kérhetnénk…És persze „nyolc óra munka, nyolc óra lihegés, nyolc óra szarakodás” – ez persze már nem a hivatalos verzió, de abban egyetértünk Feróval, hogy „eleged van már e kibaszott világból”…Azokat a szép napokat már a szúnyogoktól és hangyáktól elriasztva, hazafelé halljuk, a felállványozott Ifipark mentén, és 20 percet várunk a 86-os viszonylatra, de legalább most jön.

Itt volt május elseje, hívott a Tabán, és mi mentünk. Levegőztünk, napoztunk, szemlélődtünk, felidéztünk. Ez sem kevés „szabad térnek”. Vigyázzunk rá, hogy legalább ez megmaradjon.