GNL911

Egy csatornákkal átszőtt külvárosban járok, alkonyat körül. Talán Észak-London egyik kerülete lehet. Egy nagy magas gangos ház udvarán kötök ki, ahonnan kemény rock-zene szól, magyarul. Keresem a hangforrást, mire végre megtalálom: az udvar közepén lebeg egy ház, vagy csak egy lakás, amely olyan, mintha a semmiből lógna lefelé, sehol nem látom a rögzítését.

A felmegyek egy magas lépcsőn, amelyen nem tudok tovább menni, mert egy idő után magas vasrács zárja el, így kénytelen vagyok egy mohával benőtt falon felmászni, ami felett már szilárd folyosó áll. Akkor kerülök egy szintre a lebegő lakrésszel, ahonnan a magyar nyelvű rockot hallom. Az inga egészen a közelembe ér, egy széles küszöb is van rajta. Belekapaszkodom az ablakba, és beszólok: „Magyarok vagytok?” „Yeah” – hangzik a válasz. Egy kócos rocker-srác felém nyúl, kihajtja a küszöböt, hogy kényelmesen ráléphessek, és behúz a többiek közé. Figyelmeztet, hogy könnyen tengeri beteg lehetek, de megnyugtatom őket: több mint százszor repültem már és hajón is utaztam nem is egyszer, sőt, egy nyáron még vitorláson is dolgoztam. Odabent nem is érzékelem a lengést.

Szűk szoba, nem is tudom felmérni, mennyien vannak, mégis mindenki elfér. Egy számomra ismeretlen vidéki városból jöttek, mindenkinek volt valami komoly, súlyos vagy tragikus oka, hogy el kellett hagyniuk az országot, és aztán itt egymásba botlottak, és elhatározták, hogy zenélni fognak, mert ez az egyetlen dolog, amit mindannyian szeretnek, a punk hazájában pedig nem kell többet tudni, mint négy akkordot. Éppen egy tehetségkutatóra készülnek, ahol igazi performance-ot mutatnak be, festményekkel, pantomimmal, táncokkal. Eszembe jut, hogy egyszer meghívtak egy ilyen estre Budapesten, ahol az est fénypontja volt, hogy egy óriás festményhez kötöztek egy lányt, majd dart-okkal körbedobálták, de nem sérült meg, és az egyik nő, miközben az erkélyen füveztünk, arra kért, hogy adjam vissza neki elveszett ihletét. De akkor az a társaság néhány év alatt szétszéledt a világban New York-tól Jeruzsálemig. Ők viszont itt találtak egymásra.

Úgy tűnik, tudják, ki vagyok, bár senki sem szólít a nevemen. Az egyik lány, akinek „dark” sminkje miatt nem tudom kivenni a valódi arcát, kéri, hogy teszteljem történelmi tudását az egyetemi felvételihez, egy fiú belém köt, mert ráültem a bőrdzsekijére, aztán bocsánatot kér és itallal kínál. Egy másik fiú egy találó sort kér tőlem készülő dalához, meg is kapja azonnal, mire hálából rálök egy másik lányra, aki olyan tekintettel fekszik a földön, mint aki nincs ott és nem is volt soha. Közben teljesen besötétedik, mintha azt ígértem volna, hogy éjfélre hazatérek, de elvesztettem az időérzékemet.

Nyílik az ajtó, beesik egy fiú, akit hatalmas üdvrivalgással, és gitártussal fogadnak. Pillanatok alatt szétoszt egy sor, már besodort jointot. Mindegyik élénk zöld színű, és némelyik olyan vékony, mint a legdivatosabb női cigaretták. Nekem is adnának egyet, de mondom, hogy ez biztosan nagyon sokba kerülhetett, és nálam momentán nincs egy fillér sem. Semmi gond, mondják, akkor mindenkitől kapok egy slukkot. Körbeállnak, és mindenkinek a jointjából jut nekem egy szívás. Jönnek a kortyok, és mintha az ingában egyre többen lennének, és lassan mintha százan kínálnának egyszerre. Lábam alatt megnyílik a talaj, és mégsem zuhanok le a mélybe…