GNL911

Sakkozni készülünk. Gondosan  felrakom a régi-régi táblát, és már kezdenénk is a játékot, de Apám egy intéssel figyelmeztet, hogy a világos bábuk közül, amelyekkel ő játszana, hiányzik az egyik bástya és a vezér. Mintha először nem is értem, hogy mi a baj. Aztán rájövök és újra rakni kezdem a bábukat. Apámnál egyre több figura hiányzik, és amikor figyelmeztet erre, megint csak nézek értetlenül, majd miután rájövök a problémára, nem a hiányzó bábukat keresem meg, hanem újra kezdem a felállítást. Bocsánatot kérek tőle, fáradt vagyok, mondom, de játszunk, attól majd magamhoz térek. Újra felállítom a táblát, most azonban egyik világos bábusort magamnak, a másikat Apámnak állítom fel. Ő mindezt angyali türelemmel figyeli, aztán egy mozdulattal felemeli a táblát, alatta vannak a sötét bábuk, és a tábla alól kigurul egy fekete üveg.

Felriadok, észreveszem, hogy Életem nincsen mellettem, megzavarta biológiai óráját a nyári időszámítás.

Kapom a hírt, hogy visszavettek régi munkahelyemre. Elindulok a szokásos útvonalon, szokás szerint rászámítva, hogy az esetleges dugóval együtt is beérjek. Útközben régi kollégák üdvözölnek, örülnek nekem. Be is érünk a kör alakú térre, már éppen szállnék le, amikor felszáll a végállomáson egy hölgy, akire én ugyan nem emlékszem, de ő váltig állítja, hogy együtt dolgoztunk és egy színes magazint mutat, amelyben benne van több régi kolléga, akik az elmúlt években öngyilkosok lettek. Egyiküket sem ismerem, pedig állítólag ismernem kellene őket. Ahogy beszélgetünk, a busz elindul velük. Nem baj, gondolom, egy megállót megyek, leszállok és visszamegyek, az időmbe még belefér. Így is történik, hamarosan jön a következő busz, amire felszállok, csak utána jövök rá, hogy nem mentem vissza abba a megállóba, ami visszavezet a kör alakú térre. A következő megállónál leszállok, még a két visszamegálló is belefér az időmbe. És jön is a következő busz, ismét felszállok, de újra  a rossz megállóban. Elegem lesz a buszokból, megkérdezem a sofőrt, hogy miként tudok másképpen visszaérni a kör alakú térre. Mutat egy lépcsőt, ami felvisz oda. Bár nincs sok kedvem lépcsőt mászni, nincs más választásom, mert most már biztosan elkések, holott a pontosságomról vagyok híres. Már elindulnék a lépcsőn felfelé, de azért a biztonság kedvéért megkérdezem két biztonsági őrtől, hogy a lépcső milyen magas. Ötszáz méter, felelik. Az lehetetlen, mondom, hiszen az egész domb alig több mint száz méter. Akkor már rákérdezek,hogy valóban odavezet-e ez a lépcső. Nem is hallottak soha sem a térről, sem a munkahelyemről. A telefonomat kerestem, nem emlékszem, melyik zsebemben van. Kabátom alatt újabb és újabb kabátok vannak, és a telefon egyikben sincsen.

Ismét felriadok. Életem most már ott van mellettem, de nyugtalanul forgolódik.